140 digitális oldal terjedelemben
74 oldal lélekből fakadó vers
65 oldal újraélt emlék, ízes mese a múltról;
lezárva 2020.07.05-én.

Nyugodj békében Rozál
í r á s a i m



A cipő
A fekete köpenyes lovacska
A górénk teteje
A járt utat
A kis piros sapka
Álmodra vigyáznak
Álom
Álomcsalók
A mai nap
A mi kis bajnokunk
A mezsgyénk
Ami az én dolgom
A mi titkos rejtekhelyünk
A nyakon csípett kerítésrongáló
Anyám
Anyámasszony katonái
Apám születésnapodra
A pompos
Apró szálú
Az első biciklizés
Az első táska
Az óra
Az utolsó fénysugár
Babázás
Babszedés
Bebugyolált szeretet
Beteg a föld
Bezzeg az én időmben
Bikini szezon idején
Bocsásd meg vétkeinket
Bóklászom
Boldogság
Borul az Idő
Botladozom
Bölcsőtől tartó örök barátság
Búval és bánattal
Csak nézzél
Csendbe zárt
Csipkeszélű főkötő
Diákszerelem
Dilemma
Diós csók
Ébredező jó kedvvel
Édesanyánknak
Egy kedves barátunk emlékére
Éled az élet
Életünk tükre
Elidőzöm felettük
Elkopogott idő
Elmondjam e?
Elvitte a víz
Emléked
Erdei álom
Fagyi rendelés
Fagyos lelkek
Forró szeretet
Földi, égi béke
Gyötrő lélek
Haláltánc
Ha lesz még egy napod
Harang szól
Haza jövök
Hazahozlak, bárhol legyél
Hazavártak
Hiszed-e?
Hogy legyen világosság
Hogy mondjam el
Ima
Isten hozott
Jégfüggöny tánc
Jézuskánk bakancsa
Jössz-e velem
Kányádi Sándorra emlékezem
Kedvesem
Kegyetlen idő
Kékítőt old az ég vizében
Keresztem
Két út van előtte
Kifestem az életemet
Kígyók tánca
Kis pocsolya
Krizantémok
Krumpli rakás
Kútba estem
Májusfa
Maradni volna jó
Megérintenélek
Megidézni
Mézeskalács szív
Mi lenne
Mindenki Pali bácsija
Mit tehetnék érted
Mozdulatlan
Nagy utazás... hazáig
Neked hozok
Nem borja, nem nyalja
Néma sírok
Nyári farsang
Örömre, bánatra
50 fillér
Pünkösd havának első napja
Rám talált az Isten
Reggel
Régi emlék
Régi idő
Régi sóhaj
Répaszedés és kémia
Rigó asszony kulcsa
Rongyos idő
Rőtögetek
Sakktáblán élünk
Sírig és azon is túl
Segíts Úr Angyala
Sóhajt a vén diák
Szaftos kenyér édesanyám módra
Szederkés napozóm
Szent György napi búcsú
Szilvás gombóc új asszony módra
Táncdalfesztivál trágyahordáskor
Tavasz
Titokzatos bikázó
Uborkaszedés idején
Úgy szeretnék
Újra felzeng
Uram!
Útra készen
Üzenet
Valahol a nagyvilágban
Valahol Európában
Végigsöpört élet
Véka verseny
Vendégem
Vérpiros álom
Veteményezés, édes üzenettel
Világgá mentem
Volt egyszer egy Aranycsapat
Volt egyszer egy hajóskapitány
Zokni stoppolás kalapáccsal
Zsebkendőnyi vigasz


Gilitsch Antalné




Az utolsó fénysugár



Lágy hajnalpír, halk szólamok,
a légzés csendesen nehéz.
Mélyek a sóhajok,
lágyak a zenék, mik
hírül adták,
indulnod kell!
Nem kapaszkodtál a semmiben?
Gondoltad vaklárma talán,
a régi álmokat látni,
s a jó anyád karjaiban megpihenni
úgy vágytál már.
Nyíljon hát kapu, táruljon ablak,
hótengerben szivárványok ragyogjanak,
Hallod a harsonák, fanfárok zenéjét?
Nagyvilág utolsó ezeregy meséjét?
Ember jön!
Agyon gyötörve!
Ki ha fájt is némán tűrte,
Sebre, gúnyra csak legyintve!
Az elmúlással mit sem törődve!
Lágy napsugár elidőzik még a
szemén,
végig simítja, ahogy illik a távozót,
kapuig kísér
minden utolsó útjára indulót!


Gilitsch Antalné






Kékítőt old az ég vizében



Hétfőn nagymosás, csütörtökön kenyérsütés, mindig így volt nálunk.
Így volt ez akkor hétfőn is. Dédike elutazott Mariska nénikéékhez Pestre, ikrek születtek és dédi mindig oda ment, ahol szükség volt rá. Hiányzott dédike, nagyon! Mindenkinek! Hiányoztak a meséi, az éneke, a vigaszt nyújtó öle, a sok alsó szoknyája, a lisztesterce. Én már körbe mentem a kiságyat, - ha volt ideje édesanyánknak - le is tettek a földre, hadd mászkáljak, kapaszkodjam. Testvérem alig volt négy éves, már ott segédkezett a kis kötényében feltűrt ruhácska ujjával a teknő felett és nyomkodta a ruhákat, ahogy édesanyánktól látta.
Ágyneműt is mosott édesanyánk, közben rakta a katlan alatt a tüzet, vizet forralni.
Fáradt volt szegény, hajnal óta talpon volt, de azért énekelt nekünk azon a csodálatosan szép hangján, ahogy csak ő tudott énekelni. Jobban telt az idő, testvérem is énekelt és azon nevetgéltek, hogy én is a magam nyelvén énekelek. Ha édesanyánk jajgatva kiegyenesedett, testvérem már nyomkodta is a derekát, és vigasztalta, hogy segítünk mi neked, ugye édesanyánk? Ilyenkor felkapta, ölbe vette testvéremet és engem is, és kacagva mondta - mi is lenne velem nélkületek?
A nagy teknő mögött egy zacskóban volt a kékítő por, mellette leszűrve a keményítő.
Egyszer csak felsikoltottam, édesanyám bedobta a teknőbe a ruhát és rohant megnézni, mi is történt velem. Másztam volna ki hozzájuk, de a kiságyban elakadt a lábam és beütöttem a fejem az ágyam sarkába. Nagy nehezen megvigasztalódtam, édesanyám indult vissza a teknőhöz, de földbe gyökerezett a lába. A teregetésre váró ruhák csupa kékek voltak! Én édes jó Istenem! Jajgatott édesanyánk. Testvérem csak simogatta édesanyánkat, és ártatlan könnyes kis gyermekmosollyal kérdezte, így jó lesz édesanyám? Segítettem, látod? A nagy sírásra jött Terus néni és Varga keresztanyánk. Tudták mit kell tenni. Húzták a kútból a vizet szó nélkül, addig mosták, míg hófehérek nem lettek.
Szerettem a nagymosást. Szerettem édesanyám kézzel mosott ruháinak illatát, a fehér lepedők játékát a széllel, ahogy kékítőt oldottak az ég vizében.


Gilitsch Antalné




Hogy legyen világosság



Na már egészen elvárosiasodunk, mondta dédapánk, amikor összegyűltek a faluban, mert hogy hozzák a villanyoszlopokat. Kaposvárról hozza a vonat Meggyesre, onnét lovas kocsikkal - és a honvédség teherautói is segítenek. Mondta a tsz elnök.
- Márton! Te komoly, megfontolt ember vagy. Arra ügyelj, hogy amíg vége nincs a munkának, ne igyon senki.
Így lesz, mondta szűkszavúan nagyapám és felültek a szekerekre. Nagyanyám kétszer is odament nagyapámhoz, csak aztán nehogy te legyél az első, akit maga alá temet a sok villanyoszlop! Jól van Bözsi! Indulunk. Csettintett egyet az ostorával és ő indult, mert ő volt az első szekeres. Nagyon büszke voltam az én nagyapámra.
Hosszú sor volt, az eleje nem látta a végét, a vége meg az elejét. Hisz a környező falvak segítettek egymásnak, mert nagy jövő ez gyerekek, mondta Lukács bácsi. Megérjük majd, hogy a lovakat is villannyal hajtják és nem ostorral. Nagyokat nevetett az asszonynép, csak nagyanyám lett furcsán szótalan.
Kétszer is elsöpörte a baromfiudvart, húzott vizet, pedig minden tele volt. Mi sem mertünk szólni. Valami rossz volt nálunk, valami rossz telepedett le a házba, az udvarunkba - mondta dédike. Vánszorgott az idő, aztán a harangszó adta hírül: baj van a faluban. Csicsalon! A kétségbeesett mozdony füttyögetés jelezte, segítség kell, de azonnal! A lovak vágtázására kifutott az udvarról nagyanyám és elkiáltotta magát! Márton! Márton! És futott, ahogy az apró lábai bírták az állomás felé. Már jött érte papám barátja.
- Bözsi! Maga alá temette a sok villanyoszlop, de él, mert nyög!
Él? Kérdezte hitetlenkedve nagyanyám?
Egy katonaruhás tiszt utasította az embereket, hogy mikor, melyik oszlopot vegyék le. Lassan, hogy meg ne mozduljon a vagonból a többi, mert valami tartja odalenn, mondta a tiszt és a felcser is nagyanyámnak, mikor odaért az állomásra. Nagyanyám bebújt az oszlop alá, és fogta nagyapám kezét. A két kéz úgy szorította egymást, nem beszéltek, mert most nem volt értelme a szónak.
- Jöjjön ki asszonyom, mindjárt megölelheti az urát. Szerencséje, hogy keresztbe csúszott két villanyoszlop, azok tartották a többit, így talán nem lesz nagy a baj.
A felcser is azt mondta, hogy rendbe lesz Márton, csak most nem szabad mozdulni.
Meghozták a karádi orvost is, neki nem tetszett, ahogy nagyapám köhög. Hátha egy borda eltört, itt maradok, hajnalra meglátjuk sérült e a tüdő. Óvatosan hajtott a kocsis, hisz a legdrágább embert vitte haza. Mindenki kint állt a ház előtt és nagyon sajnálta az én nagyapámat. Ott virrasztott a utca, a testvérek, a katonák, tisztek, hajnalig maradt a karádi orvos is. Arra ébredtem, hogy nagyanyám nyugtatgatja nagyapánkat, aki nagyon csúnyákat mondott.
- A bordasérülései miatt majd káromkodik egy kicsit, de lassan elmúlik, ide tettem a pirulákat. Bözsi! Jó szorosan át kell kötni a vászontörölközővel, és nem dolgozhat most egy ideig.
Mire kigyulladtak a házakban a villanykörték, nagyapám is ott táncolt nagyanyámmal az ünnepségen, időnként meg-megállt, tapogatta az oldalbordáit, a jó Isten segítségével boldogságban, 82 éves korukig.


Gilitsch Antalné




Szederkés napozóm



Több szederfa is volt az utcánkban, de a legmagasabb, tán az égig is felért, Pál Jani bácsiék előtt volt. Hű! Nagyon finom volt a szederje. Fekete, nagy szemű és ízletes. Szinte valamennyi szederfát ismertünk a falunkban, a hamvas is nagyon jó ízű volt, no de a feketének?... Nem volt párja!
Új napozót varrtak nekem, testvéremnek már szoknyát, mert ő már nagylány volt, fehér alapon kék pettyes kis anyagból. Meggyesen varrta a Felde Margit néni.
Nagyapám hozta el, amikor a malomba jöttek. Nagyon szép kis fodros napozó volt, kicsi kis boleróval. Édesanyám meghagyta, hogy ne koszoljam össze, ha meg is mutatom Marikának, utána vegyem le, még maradjon egy kicsit ünneplőnek. Aratni mentek, meghagyták, hogy dédinek szót fogadjunk, és a récékre ügyeljünk, mert igencsak szeretik a szedret, és az nemigen jó a bögyüknek. Jött Marika, én dicsekedtem az új kis napozómmal, meg az aranyos kis bolerójával. Illegtem, billegtem egészen a szederfáig! Ott ült már az utca összes gyereke, ha már ott ültek, nekik is bemutattam a szép új napozómat. Még kell rá pötty, mondta Kőszegi Pisti és megdobott egy maroknyi szederrel. Aztán csak arra eszméltem, hogy a nagy csatába már én is belekeveredtem, dobáltuk egymást, és mindenki őslakos szedres utcabélivé vált. Közben azért jutott egy-két marokkal a pocakunkba is. A nagy csata hevében dobásra lendülő karomat egy erős kéz megállította. Ráismertem a szorításra, édesanyám szorítása volt. Ebből tudtam, előbb jöttek haza a kelleténél. A markomat összeszorítottam, ujjaim közül préselődött ki és folyt végig a kis napozómon és a lábam szárán is a fekete szeder leve. Szólni sem mertem.
Hogy nézel ki? Kérdezte szúrós hangon édesanyám, és a karomnál fogva haza vezetett.
A kiskonyha faláról levette édesapám borotválkozós tükrét, és a kezembe nyomta. Na hát akkor nézegessed kislányom magad és az új napozódat. Nem ismertem magamra!
Dédike jött és azt mondta, hogy ismer egy asszonyt, aki azóta fekete, mióta fekete szedret evett, mert azt nem lehet lemosni. Szörnyen megijedtem. Letettem a kredencre a tükröt és elbujdostam hátra a bodzás bokromba, gondoltam haljak meg inkább itt, de ne lásson így senki! Reggel aztán az ágyamban ébredtem fel, ugyan még látszódott a kezemen a fekete szeder nyoma, de nem maradtam fekete. Örömmel ugrottam ki az ágyamból és szaladtam a kiskonyhába, mutatni a kezemet dédikének.
Hát most az egyszer még sikerült lemosnunk, segítettek neked az angyalaid, de azért én nem kacérkodnék az ördöggel kis unokám, és drága kezével bedobott a számba egy szép kövér fekete szedret. A napozómat ott lengette a szél, óvatos lépésekkel közelítettem meg a kötélen táncoló kis boleróst. És a világ legszebb napozóját lengette, szederfoltok nélkül a júliusi meleg szellő.
Marika barátnőmmel a temető kapujánál láttunk a minap nagyon finom fekete szedret, összehunyorítottuk a szemünket és bekapkodtunk egy párat! A régi idők ízét éreztük a szánkban, láttuk a kezeinken a gyermekkorunk édes nyomát.


Gilitsch Antalné






Álmodra vigyáznak



Elnyűtt árnyak kószálva várnak,
integetnek még a holdvilágnak.
Lassul az erdő,
halkul az ének.
Itt is, ott is ágakon, bokrokon
Apró kis szentjánosbogarak ülnek.
Utat mutatnak az eltévedőknek.
Letűnt órákról mondanak meséket.
Majd kis lámpásaikkal tovább mennek,
Egy kicsit elidőznek,
Paplant húznak a fázósakra,
csendre intik a hangoskodót,
az idegent, a betolakodót.
Zöld kicsi fényükkel álmodra vigyáznak
Nyugodalmas éjszakát kívánnak!


Gilitsch Antalné






A nyakon csípett kerítésrongáló



Hogy a rosseb egye meg azt a kutyát, aki mindig kihempergeti a kerítésemet!
Zsémbelődött Bözsi mama és nem sokkal később, hónalja alatt szotyola szárral jött elő hátulról, és cserélte ki az agyon törődött kerítést. A szotyola szár végeit levagdosta nagykéssel és jól beleszúrta a földbe. Lányok! Kiabált ránk, nem tudjátok kinek a kutyája döntögeti ki a kerítésemet?
Megrántottuk a vállunkat, hogy mi aztán nem, és futottunk tova az utca porában.
Egy kicsit meg kéne öntözni az öntözővel ezt a fene nagy port, mérgelődött dédikém, és Bözsi mamának segítette kijavítani a kerítését. Nagyon szépen befonták, mire hallottuk a legelőről a kolompos tehén hangját már készen is lettek. Mi gyerekek is ott üldögéltünk nem messze a két mamától és kihallgattuk, hogy majd ők meglesik ki is, mi is az, aki mindig kitöri a kerítést. Jani azt mondta, azt a kutyát ugyan leshetik, mert az nem is kutya volt, mert mikor ők jöttek haza az édesapjával, ott pihent már összekuporodva Sándor bácsi, még énekelt is magának, vagy talán Bözsi mamának. Este kíváncsian lestem dédike minden mozdulatát. Nem készült mosdani, hanem a tutyiját kereste, meg a szvetterjét kapta a hátára és halkan csukta be maga mögött az ajtót.
Elhagy bennünket a dédike, talán világgá megy, rémüldöztem még a gondolatára is!
Ki ken nekem majd kacsazsíros kenyeret? Ki főz nekünk lisztestercet, finom szilvalekvárosat? Aztán egyszer csak álomba szomorkodtam magamat. Nagy kiabálásra, nevetgélésre riadtam fel. Talán az egész utca népe kinn volt már és nevetgéltek.
Mert a két mama bizony nyakon csípte a kerítésrongálót. Egy bajszos öreg papát, aki minden este ott tért nyugovóra Bözsi mama házánál. Hát persze, hogy itt fekszem le, mondta nagyon nehezen, mikor kiszabadult a két asszony keze alól, ezek az öreg lábak sem és a demizson sem ér el már az ajtóig. Lesztek majd ti is ilyen öregek, majd meglátjátok, hogy egy lépés is milyen nehéz az öreg lábakkal és a demizsonnal a kezünkben. Mindenki jó kedvvel ment pihenni. Csak Sándor papát sajnáltam, mert dédike szerint most lesz haddelhadd az öregnek! Nagyon szerettem őket, és az egész utca népét, hisz nem tettünk mást, mint éltük a mindennapjainkat, együtt, beszélgetve, egymást kisegítve.
A jó Isten vigyázzon a lelkükre!


Gilitsch Antalné




Véka verseny



Rendbe tettem a hátsó udvart és egy régi véka esett a nyakamra.
Nagyon szép volt a gyermekkorunk! Mi mindennel tudtunk játszani, amivel lehetett, így volt ez a vékákkal is. Szontyolodós idő volt, hol esett, hol nem, Dédike is csak az eget nézegette, közben ilyeneket mondott az égre nézve - Eldönthetnéd már Uram, hogy essen, vagy sem! Nem tud az ember nekiállni így semminek se!
Segítettem legyalulni a tököt dédikének, mert tökfőzeléket főzött nekünk, aztán az öreg tököket meg legyalulhattam az ujjammal együtt a récéknek. Dédikém bekötözte, de azért meg hagyta, hogy ma ne játsszak sározóst.
A górénk oldalához voltak felakasztva a vékák. Nagyság szerint. Elől a legnagyobb, tán a legöregebb, aztán a következő, és kitaláltam egy jó kis versenyjátékot.
Sorba rendeztem az utcánk gyerekeit és leadogattam a vékáinkat a góré oldaláról.
Az utca porában megjelöltem a pályát, és mindenkinek választani kellett kik lesznek a párjai. Egy gyerek beült a vékába, kettő meg cipelte, ahogy csak bírta. Nagy verseny volt ám! Nagy volt a díj is, aki győzött, aki sem, nagyon megtapsoltuk.
Még az öregszülék is kijöttek nevetni rajtunk. Mert bizony volt, hogy már toltuk egymást az utca porában vékástól, csakhogy elsők legyünk!
Dédikénk is kijött a ház elé, kihozta a kíváncsiság. Először nagyot derült a játékunkon, de amikor meglátta, hogy a mi vékáinkkal játszunk és az egyiknek pont a szeme láttára szakadt le a füle, nagy haragot láttam a szemében. Összeszedette velem a vékákat, még segíteni sem engedett és azt mondta, addig nem mehetek be, amíg a véka fülét meg nem javítom, meg a nagy vékacipelésnél még az ujjam is elvérzett, dédike azzal sem törődött. Így hát elbujdostam, a vékámmal együtt, gondoltam én már úgysem kellek még a dédikének sem! Az istállónk mögötti bodzás volt a menedékhelyem, oda bebújtam. Jól szemügyre vettem a vékát, megsimogattam, becézgettem, majd bele kuporogtam, és álomba sírtam magam. Álmomban szép lett a vékánk füle is. Arra ébredeztem, hogy édesanyám költöget, mindenki keresett már, Marika barátnőm mondta meg, hogy hol is van a búvóhelyem. Így találtak rám és a sebesült vékámra. Édesanyám intézte a véka fülét és a legyalult ujjaimat is rendesen bekötözte. Pár nap múlva üzent a Kéri Mariska néni, hogy menjünk le a vékáért, mert Jani bácsi megjavította. Nahát! Olyan szép vékát kívül, belül sem látott még a világ!
Tegnap, a régi házunk előtt sétáltunk Marikával és eszembe jutott a bodzás búvóhelyem, meg a varázslatosan szép gyermekkorunk, vékástól!


Gilitsch Antalné




Bikini-szezon idején



Még a télen kaptunk csomagot Pestről. Tilda nénje egy régi fekete bikinit is beletett, igazi nagyméretű asszonyságra valót. Nekem nagyon megtetszett. Gyakran magamra húrcibáltam, jól kitömtem, mert alul és felül sem volt mit beletennem.
Dédikénk és testvérem csak kacarásztak rajtam, én meg kétszer, háromszor is végigsétáltam az asztaltól a sparheltig, de mindenki dőlt a nevetéstől, mert hol elől, hol felül csúszkált le rólam.
Egyik nap dédike varró kosara elől maradt és ott volt a fekete selyem bikini.
Téged várlak kicsim - mondta. Rád varrom ezt a bikinit, nemsokára itt a nyár és akkor majd felveheted! Hát össze-vissza puszilgattam, még a hátát is jól megtapostam, mert azt igencsak szerette! Gumikat húzott bele, itt is, ott is bevarrt belőle, amikor elkészült, és este végiglibegtem a hálóingemet betűrve a fekete selyem bikinimbe, na édesapánk csaknem megfulladt a nevetéstől.
Elszégyelltem magam, levettem és bedugtam a nagyszobába, a nagy szekrénybe! Ne is lássam! Engemet ne nevessen ki senki!
Teltek a hónapok, feledtem a fekete selyem bikinit, de eljött a nyár és vele a kukoricakapálás. Édesanyáméknak, Jutom-puszta tetején mérték ki a részüket, de akkora darabot, hogy a sas sem látta, hol az eleje és hol a vége, akkorát mértek nekünk! Kora reggel zetor vitt ki bennünket, az asszonynépet. Öreget, fiatalt, gyereket! Nagyon meleg volt, folyt rajtunk a víz. Egy kis pihenőt rendelt el édesanyánk, és a kosárkából „csiribí-csiribá” kivette a fekete bikinimet. Na kislányom! Itt az ideje, hogy hordani kezdjed, ha már dédike is rád varrta a bikinidet. Olyan boldog voltam! Rajtunk kívül csak a madarak látták, hogy én bikiniben kapálok, de úgy kapáltam, hogy estére már nem bírta a karom. Hiába mondogatta édesanyánk, hogy a kis ingedet terítsed a hátadra, nem hallotta meg a fülem! Amikor dudált a zetor, a bikinire ráhúztam a kis szoknyámat arra a kis ingemet és én szótlanul, énekszó nélkül másztam a zetorra. Furcsállották, hogy szótalan vagyok, édesanyámat faggatták. Megbetegedett ez a kislány, Juliska?
Leégett eszemadta, de nagyon! Amikor hazaértünk az édesanyánk óvatosan levetkőztetett, letörölgetett, majd hideg tejföllel bekente az egész hátamat.
Sajnáltak is és kuncogtak is rajtam. Mondtam nyögdécselve a testvéremnek, hogy neki adom a bikinit, de ő nagyon tiltakozott, neki ugyan nem kell, hogy ő is így járjon, mint én!
Ha édesanyánk csak egy szóval is felemlítette a bikinizést, az agyonégett hátam jutott eszembe.
Elvitte az idő a zetorokat, a bikinit, drága szeretteimet is. A minap Jutom-pusztánál megálltam, s egy kukoricakapálást emlegetett a lelkem. Csupa könnyekkel néztem vissza az öreg időre, a szálló időre...


Gilitsch Antalné




Rongyos idő



Úgy elvágtat velem az idő.
Szórtam két marokkal.
Most visszafelé járva az utam
szedegetem, mit elszórtam.
Rátalálok egy-két agyon taposott időre.
Nem ér semmit!
Ócska rongy lett belőle!
Mi már foltozni sem jó.
Így marad az én időm,
szakadtan rongyos!
De mi az enyém volt
és lelkemnek fontos,
nem hagyom az úton
másnak rátaposni!
Rongyos időm, foltos időm!
Magammal foglak vinni.


Gilitsh Antalné




      Megérintenélek



Csak nézlek.
Úgy megérintenélek
a szememmel.
Pillám se rezzen, ajkam is zárva
Mert a sóhajt a varázs bánja.
De a szív dobban,
a régi szerelemmel,
nem törődve a varázslattal sem.
S mire elérne karom,
illan a varázs.
Álom volt ez,
könnyektől csodás.
Álmomban jártál,
néztelek,
s bárcsak megérinthetnélek!


Gilitsch Antalné






      Boldogság



Láttad már, hogy simul a kis virág,
ha lágyan öleli a szellő?
Láttad már incselkedését a hullámoknak
Egyik magasabbra hág,
és ölelve a kicsit, alászállnak,
majd a mélyben a világra fittyet hánynak,
egymásba omolnak.
Láttad már,
a botladozó naplementét?
Hátra, hátra néz a Nap,
Bevárva az összes kis elkóborolt huncut sugarat,
mert az övé mind!
A fáradt kis bóklászókat ölébe veszi
kötényében haza viszi.
Láttad már a holdat,
az égi csillagok Anyját.
Hogy számon tartja valamennyi kis csillagját,
ha ez egyik kíváncsi leszalad a földre,
záporként hull érte a könnye.
Boldogság ez!
Égi és földi mámor.
Vedd észre, hisz előtted táncol,
Nyisd ki lelked, hallja szíved
Földi és Égi Boldogság köt frigyet!


Gilitsch Antalné






Sakktáblán élünk



Mint a jó sakkjátékos,
ki el nem vét egy lépést sem soha,
fekete, fehér az otthona.
Fekete, fehérrel űzi a csatát,
úgy játszadozunk,
rövidke életünk során,
a fekete fehér sakktáblán,
hátha kijátszhatjuk a halált.
Játszmánkban elvész a barát.
Előre küldünk testvért, anyát, apát.
Gyermekek vérét áldozzuk magunkért,
önző, véres gazdagságunkért.
Egész életünk ez a játék.
A harc!
Elől álldogál a paraszt,
mögötte védőn katona, bástya,
lovas lépeget, ha engedi Királya.
Áll a Királynő, Királya mellett.
Szorosan, ahogy egy királyi lélek
védi a másikat -
Mert úgy illik, életét adja a Királyért,
vérét egész országáért!
Mikor majd eljön a játszma vége,
ott állunk mind anyakönyvezve
egy hang szólal halkan,
Matt!
A játéknak ezennel vége
Meghajlik ki él még a sakktáblán
eldönti a bíró a lábán
Jelezve ő a Mindenség Ura
Mindeneknek ő a Törvényhozója!


Gilitsch Antalné






Reggel



Csengetés, halk muzsikaszó,
Édesded álmokra vigyázó,
harmatcsóktól,
álmából rebben,
lágy szárnyú csendben,
a reggel.


Gilitsch Antalné






Kányádi Sándorra emlékezem



Csak botladoztam veletek, mert kézen fogtatok,
Az elmémbe bevésődött szavaitokat
Őrizgettem,
és este számtalanszor elmeséltem
Mit adtatok.
Kapaszkodtam szavaitokba,
Kóstolgattam a szépet, a fájót
Az emberbűn
lávaként izzón égette bőröm.
Veletek voltam ott,
mikor már ülni sem tudtatok,
mikor az ütést számolatlanul hagytátok,
könnyem hullt rátok.
Szétszóródtatok az úttalan utakon,
én másztam, csentem belőletek
itt is, ott is egy kis darabkát.
Kovászt gyúrtam belőletek magamnak.
Naponta sütöttem belőletek
lágy íráskenyeret.
Halkan, csendesen, lehajtott fejjel
Mert hogyan is merem?
Nagyok után járt porban lépni?
Bocsássatok meg nekem!
De ez az éltetem!
S most siratom a Nagyot.
Az Egyszerűt
Számtalanszor elképzelte már,
Hogy hol is az ember és az égi határ
Már ott jár lelke, szabadon,
ha visszanéz a jegenyesoron
Tudja nem élt hiába!
Lassan szedelőzködünk mi is, utána.


Tisztelettel Gilitsch Antalné






Hazahozlak, bárhol legyél is



Az első világháború idején történt...
Hosszan búcsúzkodtak, a legkisebbik lányka is csak éveske volt, a nagyobbacska már 8 évét töltötte.
Hozzá beszélt az édesapja hosszan. Te már nagylány vagy, el kell menjek. Mert ha nem megyek itt helyben agyonlőnek.
A kicsi lány nagy, megértő szemmel nézett édesapja barna szemébe, és látta az igazat, bár még nem tudta mi is az a főbelövés, csak annyit érzett, az nagyon rossz dolog. De nem volt idő már, ott álltak a ház előtt, vitték őket Karádra a vonathoz. Nem sajnálod Jani ezt a szép kis feleségedet?
Mire vége lesz a háborúnak, majd elszeretik tőled, évődött dédapámmal ez egyik főkolompos. Nem olyan az én asszonykám, ha kell a lábát is lejárná értem, mondta a hetyke bajuszos dédapánk. Az én szépanyám sokáig kísérte lábával a szekeret, és ameddig tudta szemét le ne vette a sapkáról.
Teltek a napok, hónapok, eleinte gyakran jött havonta a kisbíró, legyalogolta az egész falut, aztán egyre gyakoribbak és rosszabbak lettek a hírek... Isonzónál vagyunk, ez egy nagy folyó, beszélte gyerekeinek szépanyánk, nagy lehet és sokan vannak. Lengyelek, szlovének, németül, franciákul beszélnek. Bözsike minden levelet kétszer-háromszor is elolvasott. Lövészárok, lelőtték, szétrobbant, és egyre gyakrabban ijedt fel álmaiból. Ilyenkor kicsi lánytestvérével édesanyjuk mellé kuporodtak.
Nehéz volt a földeken a munka, férfi hiányzott, szépanyám megbetegedett. A karádi orvos nem engedte felkelni, csak köhögött, és a láza sem ment le napokig. Bözsi aprónak született, apró is maradt, míg élt, korán odaállott a dagasztóteknőhöz és apró kis karjaival dagasztotta a kenyeret. Az első ragacsos lett, nem kelt meg rendesen.
De éhesek voltak mind, így elfogyott az utolsó morzsája is. Lassan fészkelte be magát Bözsibe a főzés tudománya. Egy öreg faláda tetejére állt, úgy csipkedte bele a csipkedettet a levesbe. Ha kellett kapált, vitte kis testvérét is magával, hadd gyógyuljon az édesanyjuk. Amikor csak tudtak, jöttek az öreg szülők is Túrból. De ott volt még nekik is a sok földbe való. Csak lassan és nehezen teltek az évek. Egy szép napon jött csendesen végig a falun a kisbíró, kísérte a sok falubeli, mert pecsétes volt az a levél, és a pecsétes levélben nem jó hírt írtak, mindenki tudta azt. Mindenki ott állt a ház előtt, várták mi is a hír a levélben. ”Értesítjük, hogy Vincze János Isonzónál itt és itt hősi halált halt. Szépanyám elájult, magukra maradtak. Az élet élni akar, még egy fél év sem telet el, szépanyánk nagymamája látogatta meg a lányokat. Fiúméban volt a nagyvásáron és hozott ezt-azt, ami kellett. A kocsis csak halkan suttogott valamiről szépanyánknak, mire ő felkiabált „az nem lehet, nem őt láttátok ő hazajönne. Megígérte a vásáros ember, hogy két hét múlva viszi a búzákat, akkor, ha akar velük mehet, lássa csak a saját két szemével, hogy él a János. Szépanyám készülődött, jöttek a nagyszülők a gyerekekre, állatokra vigyázni, egy ládába betette szépapánk csizmáját, kalapját, fehér gyolcs ingét. Szépanyám az anyjára bízta a gyermekeit, mondta két hét és megjárja az utat. Kezében az értesítéssel és a szépapám fényképével járta a kikötő minden üzletét. Ki látta, merre van? Egy öregasszony mutatott felfelé a hegyek felé. Hogy ott él egy asszonnyal, sántikál, mert az egyik lábát repesz-szilánkok törtét darabokra, az jó asszony sok katonát mentett meg, mind túlélte, csak az ura nem élte túl, de a bajuszos sincs jól, igen húzza a lábát. Az az asszony megmentette jó pár gyermek édesapját. Szépanyám nem sokat gondolkodott az idővel. Még aznap felment a nagy hegyre a házhoz. Határozott hangon kiabálta be az ura nevét és azt is hozzá tette: a hites feleséged áll itt az ajtó előtt.
Az ajtó kinyílt és egy nagydarab asszonyság jött ki rajta. Szépanyám magyarul beszélte el, hogy az ő ura lakik itt, még a házassági keresztlevelet is megmutatta. Szépapám halkan csukta be maga mögött az ajtót. A külhoni asszonyság a maga nyelvén mesélte el, hogy sebesültek meg a férfiak, akiket tudott megmentett, szépapámnak még a hátát is megmutatta, mert az is sok szilánkot kapott.
Szépanyám magyarul, de határozottan megköszönte a gondoskodást, és indulnia kellett szépapámnak is, szótlanul. Még hátra sem mert nézni.
Előttünk soha nem beszéltek erről a dologról, de szépapám a korabeli férfiaknak olyasmikről mesélt, hogy azok minden vasárnap mise után náluk töltötték a délutánt, és nagyokat hahotáztak. Szépapánk nem lett hosszú életű, a hátába szúródott szilánkok igencsak gyötörték, és a lába is mindig fájt.
A temetésére én is emlékszem. Két koporsó volt az udvarunkon. Egyik hófehér volt, a kis unokatestvérünk testét őrizte, a másik szépapánkét! Szépanyánk élete végéig gyászolta, ”mert olyan az én asszonykám, ha kell a lábát is lejárná értem, mondta a hetyke bajuszos szépapánk.” Így történt! Lejárta a lábát és hazahozta, mert megígérte.


Glitsch Antalné




Uborkaszedés idején



Uborkát mentem szedni, a nagykerbe. Csak óvatosan csippentsed le a szárát, adta ki a parancsot édesanyám, mert meglátod, ha betéped, megpuhul! Sokáig hallottam még a korholó hangját, ma egy kicsit bosszantott.
Jó, hogy nem egy 60 évest okít, már megint, nem látja be sohasem, hogy már én is tudom, hogyan kell uborkát szedni.
A mérgemmel voltam elfoglalva, amikor is ijedten tekintettem a kosárba, a száruk! Te jó ég! Berepedtek, tövéig. Kiszedtem a sérülteket, és egy nagy töklevélre raktam, majd úgy viszem el, hogy ne lássa, gondoltam magamban.
Ettől a csínytevéstől nekividulva az óvatosságom is megnőtt, leszedtem az uborkát, a sérült uborkákat meg töklevelestül ott felejtettem a kertben.
Már végeztél is, és ilyen hamar? Biztosan elkapkodtad, korholt még az előbbi haraggal a hangjában. Még egy kicsit vitatkoztunk, mert nem hagyja magát és én sem.
Aztán megmutatta a horgolt blúzomat. Fel is próbáltam, még a lélegzetem is elállt olyan szép lett! Olyan csodaszép, elvihetem? Még a szélét be kell horgolnom kislányom, holnap jöhetsz érte, még ki is mosom neked! A sarokig kísért és hosszan nézett utánam.
Másnap, ahogy beléptem a gangra, a kút szélén vártak az árulkodó töklevélre bújtatott sérült uborkák.
Édesanyám nem szólt róla én meg úgy tettem, mintha nem is látnám őket.
A horgolt blúzommal voltam elfoglalva.
A hegyútban jöttem haza. Ani nénje, amikor meghallotta a köszönésemet, így szólt:
A Juliska lánya vagy, ugye? Olyan a hangod, mint anyádnak, és ha jól látok, rá hasonlítasz!? Hát persze, mondtam kedvesen, rá hasonlítok, kívülről és belülről egyaránt Ani nénje, mert anyám lánya vagyok!

Csak szólok, hogy vigyázzatok, így uborkaszedés idején az uborkák szárára! Meg édesanyátokra, mert bárcsak ott állna és korholó hangját hallhatnám... nem csak az uborkám, de az életem is szebb lenne!


Gilitsch Antalné






Vendégem



Ide ül ágyamra az Este.
Összeguborodik és
nagy dunnába takarózva,
régi álmokat szór a párnámra,
szerteszét hullatva szobámba,
majd bárgyú mosollyal néz reám.
Nem tetszik talán?
Úgy elzavarnám,
de már társammá vált ez a komor esti magány.
Így, ha már ő sem jönne,
Hiányolnám.
Mert vele is, nélküle is,
Könnyel sírom tele a párnám!


Giltsch Antalné






Az első táska



Nézd Dédike! Láttál te már ilyen csodaszép táskát?
Rohant Matyika, ahogy csak a nagy táska engedte. A küszöb fogta meg, no meg Kormi a kis nadrágját, így csupán Dédikét lökte egészen a sparheltig.
A heverőre hemperegtek, és Dédike is igazi gyermeki izgalommal próbálta kinyitni a táskát, de nem ment.
Nem tudod dédikém kinyitni? Te szegénykém, hát így kell... és a kicsi kezek avatott fürgeségével kinyíltak a zárak.
Tudod dédikém, miért nem tudtad kinyitni a táskámat?
Miért kis unokám?
Mert SZÁMZÁRAS! Mondta szótagolva a kis unokám.
Minek mégy te az iskolába Matyika, ha már most ilyen okos vagy?
Hát, ha már megvették ezt az új táskát a mamáék, akkor el kell mennem Dédike!
Hát akkor bizony el, kis unokám!
Nézd, itt van a kulcstartóm, itt van a mobil tartó, itt az uzsonna tartó, itt a tolltartó.
Kis unokám! És a könyvek? Mert dédikét a könyvek érdekelték a leginkább.
Kicsim! Könyvek is vannak?
Mert van benne már minden, ami egy kicsi gyereknek nem is való, de könyveket is tettek már bele?
Jaj dédikém! Azt anyáék vették! Nézd csak milyen csodaszépek! Látod? Hozom a szemüvegedet, hogy jobban lássad!
A heverőn üldögéltek egész délután. Édesanyám dédszülői alapossággal nézte át a nagy táska tartalmát.
Nem tudták abbahagyni, csak meséltek, csak nézték a csodaszép rajzos tankönyveket.
Édes kis unokám! Ha én ilyen könyvekből tanulhattam volna!
Matyika megnyugtatta.
Dédikém! Ha én kitanulom ezeket, a könyveket, neked adom, jó?
Dédike csak sóhajtozott:
Bezzeg nekem csak palatáblám volt, az is olyan kopott, de Bözsinknek, mert ő volt a nagyobb, neki újat vettek. Irigyeltem is érte, de nekem már nem jutott újra.
Dédike! Neked egy igazi táblád volt? Amire csak te rajzolhattál? Jaj Dédike, de jó volt akkor neked is! Ugye Dédikém! Nekünk nagyon jó?
Bizony kis unokám, nekem még nagyon jó... hogy veled is lehetek.
Azóta bizony megkopogott az idő, vitt mindent, mi neki kellett. Papit és dédikét is magával hurcolta.
Az első táska még itt van, és az az apróból lett nagy legény elballagott. Életének egy újabb útszakasza vár rá, újabb táskával, hisz a régit már kinőtte.


Gilitsch Antalné




        Régi idő



Vállam mögül ki-kikandikál a régmúlt,
sodródó könnyek záporában
látom életünk.
Kevesen maradtunk tanúi a múltnak,
megfakult képek a falon
Salétrom ette emlékkönyvek,
barátok írták egykoron.
Ha végig megyek az utcasoron
itt is, ott is üres a hajlék,
bekiáltanék, de már ismeretlen a hang, új a lakó.
Itt meg dudva nőtt udvarba.
Virágoskert siralom,
tört cseréptetőn, ablakon,
s egy öreg fenyő letört ággal,
belehalt a pusztulásba.
Emlékszel?
Kérdezzük egymást,
Minden megfakult már.
Számon tartom ki maradt még,
És már több, ki előrement.
Ki tudja, mért siettek úgy,
itt is, ott is régi szép életük
darabjaira hullt.
Már összeszedni is oly nehéz,
mit elfelejtett az ész,
s már nem bírja a kéz,
mert minden elenyész.
Az emlékek is darabokra hullnak,
az öreg idővel szétgurulnak.
Lassan botorkálunk, beállunk a sorba,
senki sem tolakodik.
Mert oda egyszer mindenki megérkezik.
a lelkek nagy vásárára.
Ez a vásár nem hangos a szótól
Itt a lelkek kínáltatnak.
És halljuk
az ítéletet mind!
Mikor a jó Isten a nagy könyvbe betekint.


Gilitsch Antalné






Nyári farsang



Nagy játék hevében voltunk, mert már napok óta tervezgettük az utcában, mi farsangi bált rendezünk.
Dédikém jót nevetett rajtunk, de kis unokáim, nyáron farsangoltok? Igen válaszoltuk, mert most játékiból tél van. Mindenkinek szóltunk, jöhet a farsangi bálba, aki nem öltözik be az csak néző lehet. A szekrény tetejéről elővettük a dobozba csomagolt farsangi jelmezeinket. Testvérem csodaszép Déryné volt, én pedig pattogatott kukorica királynőnek neveztem magam. Egy kopott parget szoknyára varrtuk rá a sok-sok pattogatott kukoricát, én nagyon jól éreztem magam benne.
Kukoricacsuhéból fontunk a fejemre koszorút, ami azt jelentette, én vagyok a Pattogatott Kukorica Királynője!
De testvérem nagyon szép volt! Édesanyám varrta a csodaszép Déryné öltözéket. Mindent ő készített.
Dédike alsószoknyáiból varrta az alsószoknyákat és úgy kikeményítette őket, hogy a rózsaszín selyemruha csak úgy repült rajta. A lila kreppapírok széleit keményítős ujjal megpödörte, majd gyertyás ujjal fényesítette. Ezeket a szép szalagokat rávarrta a selyemszoknyára.
Csodaszép kis kalapot, fodros esernyőt is varrt hozzá, ráadásul még selyem kesztyűt is a kezére. Bevallom, irigykedve néztem rá, mert olyan szép volt, még a hópelyhek is megálltak és leskelődtek az iskola termében, amikor meglátták. Hát még a nézőközönség és a többi gyerek! Mindenki csak ámult és bámult, úgy láttam nem volt olyan ember, akinek ne mosolyodott volna el a lelke, amikor testvérem végigsétált a teremben. A zsűri 1. díjjal jutalmazta édesanyám keze munkáját. A nagy táncolásban leszakadt az egyik kis kreppapír szalag. Hogy ne szomorkodjon a testvérem, a tanár néni adott édesanyámnak egy gombostűt, és azzal feltűzték a helyére.
A nagy készülődésben a gombostűről teljesen megfeledkeztünk. Ez lett a vesztünk!
Az egész utca ott volt a nyári farsangi bálunkon. Énekeltünk, szavaltunk, a kicsiknek pedig tapsolni kellet, amikor felvonultunk. Valahogy megbotlott a testvérem és a rozsdás gombostű nagyon beleszúródott a térdébe, alig tudtuk kirántani. Felszisszent, de jól kinyomkodta, és addig játszottunk, amíg a kacsák nem kiabálták világgá, hogy éhesek, szomjasak; se enni, sem inni nem kaptak. Mert a kacsák etetése a mi feladatunk volt! Este már nagyon sántikált, nagyon nyomkodta a térdét, mikor mosakodtunk, de nem mondtuk meg édesanyánknak, hogy mi is történt. Reggel arra ébredtem, hogy nagyon sír a testvérem. Édesanyám korholó szavait hallottam, meg, hogy én is öltözködjem, mert orvoshoz megyünk. Hátán vitte nővéremet drága anyánk, én meg kétségbeesve, szótlanul mentem mellettük. A doktor bácsi megnézte és mérgesen így szólt, azonnal le kellett volna jönnötök ide lányok. Most tetanusz kellene, de itt nincs, Tabra kell menni érte Juliska!
Édesanyámmal gyalog mentünk Kapolyig, onnan vonattal Tabra a tetanuszért. Testvéremre dédikénk vigyázott. Kora estére értünk haza a tetanusszal, szerencsénkre egy lovas kocsi jött a méhész Ballasáékhoz és haza hozott félútról bennünket, egészen a házunkig. Testvérem megkapta a tetanusz injekciót, de nagyon lázas lett. Egész éjjel borogatta édesanyám, én meg csak ott ültem az ágyunk szélén és simogattam a beteg lábát. A doktor bácsi is kisétált hozzánk az éjszaka, megmérte testvérem lázát, fogta a kezét, és csak a fejét csóválta. Juliska! Ha lemegy a kislánynak a láza, le kell majd szívatni a térdéből a folyadékot. Még csak ez hiányzott! Sóhajtotta dédike! Aznap éjjel senki sem aludt, az egész utca aggódott érte. De a jó Isten megsegítette testvéremet és mire pitymallott, lement a láza. Bizony fel kellett szúrni a térdét és nagyon fájt neki, amikor azzal a nagy tűvel leszívatták a „nyári farsangolásunk csúnya levét”. A gombostűt kellett volna megtalálnotok, mondta édesanyám, mert hetekig attól rettegett, hogy mezítlábasan valamelyikőnk még belelép. A pitvarban töltöttük a nyár visszalévő részét. Olvastunk, babáztunk, hangos volt a házunk és a környéke, ott játszott velünk minden utcabeli gyerek.
A gombostű okozta sebhely még mindig ott van, nem tűnt el az idővel, emlékeztet bennünket gyermekkorunkra.
A gombostűt hiába kerestük, nem találtuk. De én tudom, hogy egy Angyal elvitte magával azon az éjszakán, amikor testvéremért imádkoztunk.


Gilitsch Antalné






Mit tehetnék érted?



Akkor, mikor választanom kellett,
Választottam.
Anyám, apám lelkemig beszélt,
Titeket szeresselek.
Aranylón fürtös hajú kisgyermekek,
édesen lágy hangú aprónép
nyakam köré fonódott kis karotok szorításáért.
Újra így választanék!
Mert mit is tehetnék?
Köszönöm, ó én Istenem!
Köszönöm minden rám bízott gyermek lelkét,
Örömét, fájó könnyét
Mert semmivel sem cserélnék.
ha újra indulhatnék,
újra csak veletek élnék!
S a rég feltett kérdés
Értetek mit is tennék?
Rajzoltunk hosszú nagy óriás karral a homokba.
Festettünk nagy papírra,
Rajzoltunk apró kis rügyeket a fákra.
Kis tükörrel néztük kis nyelvünket,
Mire lerajzoltátok a kis életeteket.
Most szemetek tükrében látom az életem.
S a régen tett esküm visszacseng.
"Veletek csak jót tehetek!"
S mit cserébe kaptam, most megköszönöm,
És bevallom,
Valóságosan szép volt az álmom.
A falra vetített szép mesék
Mondanak e még álmot, mesét?
S ha lehetne még,
Ezerszer visszatekerném,
a diavetítős szép életem.
Mire egykoron,
esküre emeltem karom.


Gilitsch Antalnné




Kútba estem



1955 novembere.
Nagyon szép idő volt, és vasárnap.
Édesanyám felöltöztetett bennünket a testvéremmel a szép új matrózruhánkba és misére indultunk, mise után a moziba. De a moziba nem engedtek be bennünket, mert korhatáros volt a film, így a többi gyerekkel sétálni és játszani indultunk a kastélykertbe.
A falunk közepén azon a nyáron fúrtak két artézi kutat, csak elfelejtették befejezni. A tetejére nem készült el időben a jól zárható betontető. Csak egy lemez volt rajta, mérgelődtek is a falubéliek, mert a kondából sok kismalac csúszott és fulladt bele a kútba. Mert a lemez, ha ráléptek megbillent, és ami kicsi volt becsúszott a kútba, majd a lemez nagy hanggal összecsattant. Bennünket is féltett édesanyánk, és a lelkünkre is kötötte, hogy még a tájékát is kerüljük el az új kútnak, mert ha abba beleesünk, a jó Isten sem tud bennünket kihúzni onnan! De hát mi is éppen olyan gyerekek voltunk, mint a többi, akik már ott voltak, és átugrálták a kút fedelét. Nekifutottam és én is megpróbáltam. Apró volt a lábam, egyszer-kétszer sikerült is... - aztán csak arra emlékszem, hogy a piros béka eloltotta a lámpát! A lemezre ugrottam és beleestem a kútba. Testvérem várt az orvos lakásnál, amikor nem látott a kút körül, és meghallotta a lemez nagy csattanását, tudta hogy nagy a baj, és sikoltozni kezdett. Összecsődült pillanatok alatt a falu. Plébános úr és az unokaöccse a plébánia előtt jól látták a történteket. A fiatal agronómus leemelte a visszacsapódó lemezt és lecsúszott a vízhordó lapátokon a vastag csőhöz.
Amikor először feldobott a víz, ösztönösen kapaszkodót keresett a kezem, így a csövekbe kapaszkodtam, amíg bírtam, de a piros békák csak húzták a kis rakott szoknyámat lefelé a kút fenekére... A fiatalember elkapott, szoknyástól, és visszaemelt, majd felszólt, hogy kötél kellene. Minden gyorsan történt. Schmidt Évi néniék elvágták a ruhaszárító kötelüket, és azt engedték le segítségül. A fiatal agronómus átkötötte mindkettőnk derekát, és húztak felfelé bennünket, de a kötelet már megette a nap, és nem bírt el mindkettőnket. Már csak karnyújtásnyira voltunk a nyílástól, amikor is visszazuhantunk a kút mélyére. A plébános úr futott, kezében a harangkötéllel, az mentette meg az életünket. Azzal húztak ki bennünket. A Schmidt házba vittek, és már az egész falu összecsődült, rémülten várták, hogy mi lesz, mert én nagyon beütöttem a fejem, és csupa kék voltam.
Édesanyám fát vágott az udvaron, amikor Mariska és Bözsi megmondta a rossz hírt, hogy megfulladtam az új kútba. Nem várt semmire, a falu közepéig futott, de addigra csak az alsó ruhája volt rajta, kétségbeesetten kiabálta a nevemet, a kútba ugrott volna, de a plébános úr elkapta a karját és mondta, hogy erős legyen! A Schmidtéknél vagyok, de az orvos is tehetetlen. Az nem lehet! Az nem lehet! Kiabálta édesanyám!
Amikor meglátta az elkékült arcomat, odarohant, letépte kis testemről a vizes szoknyámat, és lábamnál fogva rázta ki belőlem a sok sárga és rozsdás vizet, amit lenyeltem. Lélegezz! Jaj Istenem! Lélegezz! Megtörtént a csoda! Köhögtem és levegőt vettem. A Hanti doktor bácsi is azt mondta, hogy csoda történt, erre csak egy anya képes! Édesanyám magához szorított és azt mondta, hogy hazavisz, mert otthon a helyem! Egy nagy dunyhába csomagolt és szorosan ölelt. Az egész falu jött velünk, hazáig kísértek. Plébános bácsi hangjára ébredtem, "jól vagy te kis Mózes lányka?" de nekem csak édesanyám kellett, a biztonságos erős karja, az ölelése. Az anyai szorítása.
A mai napig félek a kutaktól. Pedig 20 éves koromig felhúztunk jó pár vödör vizet.
Jó apám le is vitt a kútba, ő kútásó volt, hogy lássam milyen is a kanalas kút belseje, de feldolgozni a mai napig sem tudom.
Mert olyan gyakran álmodom, hogy jön a piros béka és eloltja a lámpát...


Gilitsch Antalné




Fagyi rendelés "papi" módra



Ahogy nyílt a fagyizó a szomszéd faluban, máris vendégei lettünk, mert férjem szerint az "Anikó fagyinak" nincs párja! Mert gyalog is elmegy egy jó fagyiért az ember, hátha még autója is van, kétszer is! Így történt, hogy jövet, menet, mindig megálltunk egy fincsi fagyira.
Így történt aznap is.
Nagyot fürödtünk az unokákkal, és hazafelé megálltunk a fagyizónál. Azt mondta papi, hogy nem baj, ha sokan vannak is, érdemes kivárnunk! Előttünk elpilledt kis és nagyobbacska gyerekek papájukkal várták a nagyit, aki az ablaknál rendelte a fagyi adagokat. Majd harsány hangon hátranézett az övéit keresve, felkiáltott olyan igazi nagymama módra. Mindenki rendelt, mindenki megkapta, amit kért, te is papi? a férjét keresve. Férjem uram hangosan jelentkezett, hogy nem, ő még nem kapta meg a csavaros nagyadag fagyiját, ha már így érdeklődnek. Én mérgesen ránéztem férjemre, még rendre is intettem a szememmel. Még az hiányzik, hogy a nagyika megsértődjön.
A nagyi jól szemügyre vette a férjuramat, a piros rövidnadrágját, és halkan rendezte a számlát. Majd kezében két nagyadag csavaros fagylaltot tartva, odament a férjemhez és így szólt. Drága uram! Itt a rendelt fagyija, megérdemli, mert egy kis humorral fűszerezte a fagyinkat. Papink nem szabadkozott, s mint akik már régóta ismerik egymást, nevetgélve fagylaltoztak tovább, kibeszélve a környék jó fagylaltozóit. A nagyi férje is, én is és az unokák is mind a vállunkat vonogattuk a látottakon.
Az autónál hallottam, hogy a nagyika unokái vallatják a nagyijukat, hogy ki volt az a bácsi, akinek vette a fagyit. A mi két unokánk is kíváncsian kérdezte, hogy az a néni hol lakik, hova is mennek, aki a papinak vette a fagyiját, de papi mosolyogva így szólt:
Azt hiszem, hogy ő is egy fagyiellenőr volt, mint én vagyok! - Lódította papink.
Az unokáink nagyon boldogan nézték nagyapjukat, hogy micsoda nagy rangja is van az ő papijuknak.


Gilitsch Antalné




A mai nap



Illan az álom, viszi a hajnal.
Izzik kélő fényben, sugárban,
Dobban a szív,
éled az élet,
nyílnak az új szép remények.
Párnájába temeti a kócos tegnapot.
Bontsuk ki szirmaiból a mai napot!

Gilitsch Antalné






A mi titkos rejtekhelyünk



Kislányom! Már iskolás vagy, most megmutatjuk apával, hova is kell tenni a lakáskulcsunkat, ha elmegyünk otthonról. De senkinek nem szabad róla beszélni kicsim! Érted? Ez a mi hármunk titka!
Jó, anya - mondta lánykám, komoly arccal. Megmutattam a titkos helyünket. Eltelt pár hét és előbb vége volt a tanításnak, jött hozzám az ovikába a lakáskulcsért. Ugye tudod hova kell tenni? Súgtam a kis fülébe, mert vártak rá a barátnői. Ő hangosan csakhogy tudják meg a barátnői, ő már milyen nagy, hogy milyen okos, így válaszolt, hogy igen anya "v...be" kell tennem. Ugye, milyen okos nagylányod vagyok? Nem felejtettem el - és már röppentek is ki az óvoda ajtaján, hazafelé. Jaj, rémüldöztem, korai volt még rábízni ilyen nagy terhet. De a munka elhessegette az aggodalmaimat.
Öt órakor indultam haza az oviból. Már messziről jól látható volt, hogy a kerítéskapu, a teraszkapu tárva-nyitva, és a teraszról jól láttam, hogy a lakás ajtaja is nyitva van. Köszöngettem, hogy sziasztok apa, kislányom, de csak a cicánk válaszolt nagy nyávogással. Mikor az ajtóra pillantottam, földbe gyökerezett lábbal olvastam lánykám nagybetűs levelét: Anya! Norbival mentünk játszani a Zsuzsiékhoz, a kulcsot bele tettem a "...be". Indultam a rejtekhely felé, de a kulcs sehol. Hova tette a lánykám? Mégis benn hagyta valahol a lakásban? Indultam befelé, és akkor megpillantottam az ajtózárban a kulcscsomómat. Még mérgelődni sem volt időm, mert jött a férjem a lánykámmal haza. Az úton találkoztak. Anya most meséltem apának, hogy milyen okos voltam!
Ugye Anya? kiírtam, hogy mindenki tudja én már tudok írni, hogy hova is tettem a kulcsunkat. Hát elszállt a mérgem, annyira aranyosan mesélte. De kicsim, azt csak mi tudhatjuk, ez a mi hármunk titka! De anya! Norbi, Zsuzsi, Nelli, Erika, Mónika a barátnőim, csak nekik mondtam meg, no meg Ákosnak és Adrinak és Edinának is, mert ők is a jó barátaim. Anya! Ugye te is szereted az én barátaimat? Erre aztán végképp nem lehetett válaszolni! Még aznap levettük a napirendről a lakáskulcs kérdését... vártunk vele még egy pár évet.


Gilitsch Antalné






        Uram!



Amikor megszülettem,
Hoztam magammal pici gyermeki testem,
Ártatlan lelkem, és láthatatlan szeretetem.
Mondtad nekem, osszam szét, és ha kérek,
kapok még.
Most bóklászom itt is, ott is
Magamra húzom a megkopott időt
és vonszolom a még elérhetőt.
Kaptam álmot, vágyat, jó lelket
Átélhettem a földi szerelmet,
Élő és holt gyermeket.
És most hova is tegyem,
a megmaradt emlékeket?
Gyermekkorom ezernyi kalandját,
Édesanyám sírástól meggyötört fiatal arcát,
Boldogságos szép napokat látok
Estéket, ahol a sparhelt ad csak világot
ott mondtuk el közösen a Miatyánkot.
Hallgattuk anyánk fáradt hangú meséjét
Majd álmában is értünk zokogni.
A holnapokban reménykedni.
Jöttek az évtizedek és raktál hátamra eleget!
Jót és rosszat is csomagoltál.
Mert a földi utazáshoz csomag is jár.
Mit az utazó nem is tudhat talán.
Csak Te magad.
Eltemettem gyermeket, apát, férjet, anyát,
Hacsak a felét kapom is, sok volna tán
Sok minden van még a listán.
Most mégis megköszönöm a földi jót.
Letenném végre a rosszat, a bántót,
a szenvedést.
De te vagy a Bíró a Fő Ítész.
S ha még erre a földi életre ítélsz,
Tudom!
maradnom kell még
jó Uram!


Gilitsch Antalné






Zokni stoppolás kalapáccsal



Nagyon elszégyelltem magam a férjem előtt. Munkába indult reggel, zoknit keresett a zoknis dobozában, de valamennyi lyukas volt! A paplan alá bújtam, onnan leskelődtem, hogy most mi lesz?
Nagy örömmel mondta, drága kis feleségem gazdagok leszünk! Feltaláló lett az urad! Lehet kifordított zokniban is járni. Mielőtt még kiment az ajtón, visszafutott, és egy nagy cuppanós puszit nyomott a sértődött arcomra. No csak, no csak! Nem elég, hogy a zoknijaim sértődve kipukkadtak, most meg a kis asszonykám is megsértődött! És ment dolgozni nagy vidáman. Picurka kislányunknak tettem panaszt az apjáról, meg a lyukas zoknikról, miközben nyelte nagy cuppogósan a tejecskét, döcögve, mosolyogva hozzám bújva elaludt. Délelőtt pelenkafőzés, majd ebédkészítés.
Elhatároztam, hogy meglepem drága férjuramat, és délután zoknit fogok stoppolni. Mivel stoppolófám sem volt, villanykörtére húztam fel a párom zokniját. Éktelen nagy lyuk volt rajta. Én nagy türelemmel két órán keresztül stoppoltam a zoknit. Mielőtt végeztem volna, Rózsika néni jött fel az első emeletről, és látva nagy munkámat így szólt: - Négyszálassal stoppoltad azt a vékony zoknit! De Kedvesem! Törni fogja Anti lába ujját. Á, dehogyis töri, majd megpuhítom! Válaszoltam nagyon megelégedve a munkámmal. Amikor Rózsika néni hazament, mert csak lángost sütött nekünk, áldja meg a jó Isten érte, elővettem a bestoppolt zoknit, és elszörnyedve láttam, hogy Rózsika néninek igaza van! Ezt a zoknit ilyen nagyon keményen nem lehet felhúzni! De azonnal tudtam a megoldást is. Fogtam a kalapácsot, és azzal kezdtem el puhítani a vastag stoppolást. A nagy kalapálás alatt észre sem vettem, hogy drága férjem megérkezett. Ott támaszkodott a konyhaajtónkban, és mosolyogva nézte az én stoppolásom munkameneteit. De ügyes kis feleségem van nekem! Kapott az ölébe! Még kalapáccsal is tud zoknit stoppolni. Mondom én, hogy miénk a nagyvilág! Miénk volt, bizony! Ha stoppolni nem is, de körültekintőn tudtam vásárolni zoknikat! Az én drága uram mindig egyszínű zoknikat kapott, csupán azért, hogy könnyen tudjon párt találni a lyukas zoknijainak.
Mert párt keresni az embernek és a zokniknak is egyformán az egyik legnehezebb dolog a nagyvilágban!


Gilitsch Antalné






      Bóklászom



Bóklászom a pókhálós évek emlékeivel.
hol két szemüveggel
sem ismerem fel az eltűnt évekkel,
az elmosódott képekkel
elmúló ifjúságom tanúit.
Rejtőzködve néznek vissza a régi barátok rám
könnyem hull, a kép lapján,
és számolom a letűnteket!
Már nem elég a két kezem
Annyi a siratott, az elkóborolt
Úttalan utakat járva
Belehaltak a nagyvilágba!
Siratom a lelküket,
A fogyó időnket.
Mert könyv az életem.
És mindenkié!
Évek lapjai életünk!
Ha majd több lesz az elolvasott oldal,
becsukódik életünk könyve
velünk is
szépen lassan.


Gilitsch Antalné






            Ima



Uram!
Ha már nem bírom erővel,
ha már a kezem sem emelhetem,
A gondolataimat kérlek, ne vedd el!
Ha nehéz a lépés, ütemtelen,
Ha az ember már többször megállni kénytelen
A rövid utat válaszd majd nekem.
Legyen nekem is kegyelem.
Ne hagyd mosatlan testem, lelkem,
S hogy a sok gyötrelem,
Mit te tudsz egyedül talán
Mikor már semmi nincs, miért itt tartanál,
Kérlek!
Ölelj át Jó Atyám!

2017. év Kegyetlen Pünkösdje


Gilitsch Antalné






Diákszerelem



Kezünket szorítva, kócosan jártunk
S a pír igaz volt, mit
arcunkra festett boldog ifjúságunk.
Nem volt egyéb, mint kezünk szorítása,
s az ígéret, mit szívünk dobbant,
szavad mit halkan súgtál,
Mindig várni foglak!
S jöttem, ahogy tudtam,
sietve, ígéreted hozott.
S te nem rám vártál!
Én ott álltam mozdulatlan, árván,
láttam, hogy
szemed egy másikra nevet.
Hallottam az ígéreted, mit neki tettél,
Amit egykoron nekem is ígértél.
Ha van fájdalom, mi vakít,
azt éreztem jobb meghalni itt,
mit is kell egy szívnek kibírni.
Szemem tele maró könnyel,
Te azt nem tudhatod, aki nem jött el
és csak várják, aztán más karjában látják.
A fojtogató fájó érzést, hiába vártál.
Hitszegő lettél, csalfává váltál!
Összetört lélekkel ültem a padon.
Elmúltak az évek.
Láttam barázdált arcodon,
a boldogtalan évek mart nyomát.
Szemedben sirdogált a fájdalmas mohó ifjúság,
A bánat.
Hogy nem vártál meg, és én nem mentem utánad.
Keserű még az érzés,
mielőtt még elmúlunk, tudnod kell,
te voltál a nagy diákszerelem!
S most így az utolsó felvonásnál,
az életünk színpadán
Nem bánt már, hogy nem te fogtad kezem.
Szép volt nélküled is az életem!
De egyszer volt, hol nem volt, egy diákszerelem...


Gilitsch Antalné






          50 fillér



Valamikor 1957 nyarán történt. Édesanyám írt nagynénénknek Budapestre, és én vittem el a levelet a postára. Nem írtunk gyakran, csak disznóöléskor, úgy Karácsony tájékán, amikor szilvalekvárt főztünk, no meg aratás után, hogy mehetünk egy kicsit nyaralni. Édesanyám azt szokta mondani nem jó, ha gyakran hoz levelet a postás, akkor mindig baj van valahol a rokonságban. A borítékot édesanyánk címezte az ő csodaszép kacskaringós betűivel.
Kaptam 50 fillért, annyi volt a bélyeg ára. Zoli bácsi a postás mindig mindent tudott az egész falu gondjairól és az örömeiről egyaránt. Így hát rólunk is. Na végeztek apádék az aratással? Jönnek értetek, mentek nyaralni a nagyvárosba? Kérdezte, ahogy beléptem a postára.
Hát a dédi meggyógyult már? Igen mondtam meggyógyult a lába a dédikénknek, és csimpaszkodva felraktam a borítékot és az 50 fillérest is a kis ablakba. Közben mindenféléről csacsogtam.
Szerették nagyon a gyermekeket, mert nekik nem láttunk gyermeket a házukban, engem meg különösen kedveltek. Zoli bácsi ráragasztotta a bélyeget a borítékra, aztán valahogy leesett a boríték a ráragasztott bélyeggel együtt a földre, az 50 filléres pedig visszapottyant pontosan a markomba.
Én egy kis darabig az 50 fillérest szorongattam, aztán az ördög bújt belém, és köszönés nélkül kifutottam a postáról.
Boriséknál a kőkeresztnél akkorát estem a saját lábamba, vagy a lelkiismeret furdalásomba, hogy az 50 fillér a kezemből elgurult. Sírtam, úgy megütöttem a térdemet. Zoli bácsi futott ki a nagy jajgatásra, és segített fel. Letörölte a könnyeimet, a nagy sírásra előjött a felesége is, megnézte, hogy nincs e nagyobb baj? Ekkor meghallottuk a fagylaltos Pista bácsi csengőjének a hangját. Zoli bácsi ránézett Juci nénire, aki biccentett a gondolatra. Zoli bácsi megállította a fagylaltos Pista bácsit és így szólt: - Ennek a sebesült kis copfos lánynak, ha lehetne ma kétgombócosat adjon, mert ma a mi vendégünk volt! Ahogy sántikáltam a lovaskocsihoz a fagylaltomért, megvillant a fűben az 50 filléres. Örömmel nyújtottam Zoli bácsinak, de ő így szólt! Pista kérem!
Ha odaér a kislányék házához, a testvérének is küldök két gombócot ebből a finom fagyiból; és kifizette a négy gombócos fagylaltot. Nagyon jól esett aznap a fagyi! Mire hazaértem már a lábam sem fájt olyan nagyon, és a lelkemből is eltűnt az a szorongatós „gombóc”. Édesanyámnak letettem a konyhaasztalra az 50 fillért. Mondtam, hogy Zoli bácsi és Juci néni meghívott bennünket ma fagyizni. Édesanyám elmosolyodott és így szólt! De rendes emberek ezek a Zoli bácsiék! Áldja meg őket a jó Isten! Másnap reggel egy kis kosár tojást kellett felvinnem a postára. Nagy örömmel vittem és ők nagy örömmel láttak viszont, még cukorkával is megkínáltak. Nagy tisztelettel gondolok rájuk, mert ott fenn a mennyei postán is nagy szeretettel rendezgetik az életünk leveleit, híreit.


Gilitsch Antalné






Zsebkendőnyi vigasz!



Egy aranyos szőke picurkát hozott anyukája, apukája beíratni.
Riadt tekintetet láttam a szülők szemében is. A kislány pedig egy zsebkendőt szorongatva el sem engedte szülei kezét. Nagy nehezen sikerült a szülőket is becsábítani a csoportszobába. Játékra csalogattam őket. Először a babaszobát vettük szemügyre, majd a babakonyhában érdeklődtünk, hogy mit is főz a szakács bácsi abban a nagy köténykében? Az orvosi rendelőben nagyon sokan voltak, köhögnek, mondta egy kis anyuka, akinek öt baba is ült az ölében. Volt, aki az autóját szereltette a Borsányi Pista bácsival. Aztán bekukkantottunk a gyógyszertárba. Fehér köpenyben adta ki a kis dobozokba rakott gyöngyös gyógyszereket a „Marika néni”. Kiválasztottunk egy szép kislányos jelet, de nem beszélt velem. Teltek múltak a napok, az én kis új ovisom lelkéhez nem leltem a kulcsot.
Nap, mint nap jött az anyukájával és a kistestvérével együtt, de nem maradt ott egyedül. Egy szép napon a nagyikával érkezett a kislány. Lassan jöttek az úton, láttam őket az ablakból. Mindent megnéztek: az araszoló földi gilisztát, a katicabogarakat, a szorgoskodó hangyákat. Mire odaértek, már többen reggeliztek. A kis lányka kezében ott szorongott a kis zsebkendő. Nagyika nagy bölcsen így szólt! Ha látni szeretnél bennünket, ott benn leszünk a zsebkendődben kicsim! És a zsebkendőt a kicsi lányra borította. Így ni! Látod? Ennyi az egész. Odalopakodtam hozzájuk és a zsebemből én is elővettem az én nagy ruha zsebkendőmet. ”csak megsúgom neked kicsim, hogy én is néha belebújok az én zsebkendőmbe, ha látni szeretném az édesanyámat!” Attól a pillanattól kezdve nagyon szerettük és megértettük egymást. Azóta nagyon sok idő eltelt. Én a zsebkendőmben és a lelkemben is őrzöm őket. Nagyon szép két kislány édesanyja lett, és talán a zsebkendőjében még rejteget belőlem is egy picurkát!


Gilitsh Antalné






A kis piros sapka



Sétálni voltunk az erdőben, meglestük a tavaszt, az apró kis rügyeket, az illatos ibolyákat, boncokat. Nagy ámulattal figyelték a kis fürkésző gyermekszemek a tavasz éledező csodáit. Már visszafelé sétáltunk az ovikához, amikor is nagy sírást hallottam. Baj van! Rémülten futottam a kisfiúhoz, akitől a panaszos, kétségbeesett sírás jött. Mi a baj? Mi történt? Fáj valamid?
Elfáradtál, felvegyelek? Kicsi lelkem alig volt három éves. Csak a fejét rázta. Nézd csak, emelte fel mindkét kezét, elvesztettem a piros "alvós, simizős" kis sapkámat, nincs itt a kezemben!
Hajjaj! Nagy a baj! Gyerekek! Visszafordulunk, hogy megkeressük a kis piros sapkát. A legtöbb gyermek panaszkodott, hogy jaj ne, olyan messze van. Az egyik nagylány a segítségemre sietett.
De, ha nem lesz meg a piros kis sapka nem fog tudni aludni a kicsi! Arra nem gondoltok? Az az alvós kis sapkája, elfelejtettétek? ti is voltatok kicsik, vagy nem? Nem felejtették el, mert a gyermek soha, semmit nem felejt el! Azonnal elmúlt a fáradtság mindenkiről, szó nélkül kerestük, kutattuk a piros kis sapkát. Az egyik nagycsoportos fiú nagy örömmel futott, hogy megtalálta.
Odament a bánatos kicsihez és kedves hangon így szólt. Itt van az "alvós" sapkád, látod, tudta, hogy érte jövünk. Örült ám a kis apróság a piros kis "alvós" sapkájának. Aznap délután mindenki nagyot aludt. A madarak is a mi csodás kis erdőnkben, minden kicsi és nagy gyermek, és az aprócska kéz szorításában az agyonmosott piros kis "alvós" sapka is a kis gazdájával együtt, mosolyogva!


Gilitsch Antalné






Valahol a nagyvilágban



Egy anya hozta a kisfiát beíratni. Mindkettőn látszott a maguk mögött hagyott évek, hónapok, napok átélt szomorúsága, lelkük ziláltsága.
Nagy szemekkel méregetett a kisfiú engem is és a játékokat is. Mindent szemrevételezett pillanatok alatt.
Nyugtalan, de érdeklődő - gondoltam. Az orvosi igazoláson láttam, öt és fél éves.
Nyújtottam felé a kezemet, de ő makacsul hátra tette az övét. Megmondtam a nevemet. És te is megmondod? - kérdeztem tőle halkan.
Nem! - válaszolta, és makacsul lehajtotta a fejét, fel sem nézett, rugdosta az anyja cipőjét!
Szeretném, ha megmondanád a jeledet, jártál már oviba?
Bólogatott. Megmondod a jeledet is?
Nem! Válaszolta, haragos tekintettel és hangon.
Az édesanyja megunta a kérdezd játékot és türelmetlenül, hogy erre neki nincs ideje, válaszolt a fia helyett.
Mert ez egy nem normális gyerek, és már teljesen kikészítette őt is meg a volt párját is, azért kerültek ide, ez miatt! Melyik is volt a jeled, te lüke? Volt már neki valahol szőlő is és valami robot vagy mi! Nem, az a nagy fiamé volt! Iskolás már a nagyobbik? Kérdeztem óvatosan. Valahol igen, mondta az anya zavartan, nem tudok róla semmit, jó ideje! Nem mertem kérdezni tovább. Na milyen jelet is szeretnél te nagy legény, fordultam újra a kisfiú felé? Semmilyent, úgyis elmegyünk innen is! Válaszolta a kisfiú felemelt hangon. Te lüke te! Megint kezded? Innen is kiraknak bennünket! Mit akarsz mi? És fejbe csapta a kisfiút. Még mielőtt bármit tehettem volna, a kisfiú is visszaütött, és verekedtek. Igazából, mint két gyerek, közben kikiabálták egymásnak az elrontott életüket. Aztán hirtelen csend lett, és pillanatok múlva, összeölelkezve sírtak. Nem tudtam megszólalni jó darabig. Pár perc múlva, mintha mi sem történt volna, a kisfiú így szólt.
Egyszer labda volt a jelem! Jó, szívem! Mondtam elcsukló remegő hangon, akkor labda lesz, kék színű labda, ha szeretnéd...
Másnapra készítettem szép kék labda jelet, felragasztottam a jeléhez az öltözőben, a mosdóban, és vártuk az új kis érkezőt.
Csak telefonon értesítettek, hogy kora reggel az anya a gyermekével ismeretlen helyre távozott.
Valahol a helyüket keresik, talán rátaláltak ebben a nagyon nagy világban!


Gilitsch Antalné






Világgá mentem



Dédike mindig veszekedett velem, hogy sáros a cipőm, hogy kócos a hajam...
Megelégeltem a dolgot és kijelentettem.
Dédike! Elmegyek!
Hova mégy te kis onokám? Még a farkas is jöhet az utca végén...
Nem félek én sem a farkastól, sem a rókától, megyek a nagyanyámékhoz Meggyesre!
Hajaj, ez igen! Milyen nagy onokája lettél te az öreg dédikédnek! És mit pakoljak a hosszú útra?
Amit szoktak, pogácsát, kenyeret és vizet. Válaszoltam és dédikém már pakolta is nagy sietősen a kis kendőmbe az útravalót.
Megszeppentem.
Dédike? Nem is mondod, hogy ne menjek?
Nagylány vagy már, mindjárt mégy az iskolába, meg annyiszor elmondtad nekem, hogy én csak parancsolgatok neked, hát most már nem parancsolok, itt az útravalód.
Kikísért a kapuig és láttam, sietett is vissza, gánicát főzött ebédre.
Lassan lépkedtem az úton, vissza-visszanéztem, de nem láttam dédikémet és a féltő hangját sem hallottam.
Az utca végén jött Kálmán bácsi a feleségével és kérdezte, ugye te vagy a Huszár Juliska kislánya, nagyapádékhoz jössz, Meggyesre?
És felvett a kocsijára.
Mindenről csacsogtam, így nem is kérdezték, hogy miért megyek egyedül.
Nagyanyám, amikor meglátott, nem igazán örült a jöttömnek, még Kálmán bácsiékkal is összeveszett, amiért elhoztak.
Estig jól kijátszottam magamat Huszár Évikémmel és Musál Ildivel, de nagyanyám nem készült a mosdatásomhoz, csak fogta kis kendőmet, és így szólt. Ha megjön nagyapád, hazaviszünk.
Minden tiltakozásom ellenére hazahoztak, csak nagyapám értett meg, bár ő is megjegyezte:
Nagy szerencsétek volt, hogy a nagy farkassal, aki a Meggyesi erdőben garázdálkodik, nem találkoztatok, mert Kálmán bácsistól és kocsistól felfalt volna benneteket!
Dédike hagyott egy kis gánicát, és másnap még az utcára sem engedtek ki. Így kénytelen voltam a kerítésen keresztül elmesélni az utcabéli gyereknek, hogy milyen nagy farkassal harcolt nagyapám az erdőben.


Gilitsch Antalné






        Édesanyánknak



Tegnap még ünnep,
Ma gyász ül szívünkben.
Tegnap még voltál,
Finom szóval vártál.
Nem mondtad, hogy készülsz
Hogy útra készen állsz
Mi sem kérdeztük
Balgán bíztunk,hogy
Örökké maradsz tán.
Hiányzol nekünk
Édesanyám!
Kopár titka szívnek,
Mit rejt a bánat!
Már sírni sem tudunk utánad!
Már csak a halk könny pereg
Riadt lelkünk remeg,
Mi lesz velünk nélküled?
Szerteszét gurult az élet.
S halljuk a szót,
Fogd a kezét!
El ne engedd a testvéredét!
Kopár titka szívünknek a bánat
Anyánk!
Jajszónk maradt utánad.


Gilitsch Antalné






Szilvás gombóc új asszony módra



Rendet raktam az öreg garázsban.
A piros szekrény alatt valami nagyon beszorult, bökdöstem, toltam, húztam, mire előbukkant a rejtőzködő.
Egy lábos volt, benne megkövesedett ételmaradék. Ahogy tisztogattam a lábast, a múltat is ledörzsöltem, fényesre, könnyesre.
Új asszony voltam, kérdeztem a férjuramtól: mi is legyen az ebéd? Szilvás gombóc! Vágta rá nagyot cuppantva az arcomra!
Elakadt a lélegzetem. Pont szilvás gombócot? Igen! És még két csókkal is megelőlegezte a finom ebédet.
Krumplit főztem nagy fazékban, hol kivettem a krumpliból, hol visszatettem a főző vízbe. Egyszer soknak, másszor kevésnek találtam. Aztán megpucoltam, jól meg is égettem az ujjaimat.
Lenyomkodtam a villával, mert akkor még krumplinyomónk sem volt. És a forró krumplihoz hozzá kevertem a lisztet! Már egy kiló liszt is benne volt, de a tészta csak nem akart lejönni a fakanalamról. Hát megkezdtem még egy kilósat, de csak puha maradt!
Senkitől sem tudtam segítséget kérni. Kezdem előlről gondoltam! A puha tésztát belekapargattam a lábaskámba. És akkor meghallottam a férjem és papa hangját.
Felkaptam a lábaskámat, és lefutottam vele az öreg garázsba, a piros szekrény alá jól betuszkoltam, ne is legyen szem előtt! Aztán kevesebb krumplival és már hűlni is hagytam, vastag tésztájú, öklömnyi nagyságú szívásgombócot ebédeltünk. Így is szeretem, ez ilyen új asszonyosra sikeredett Pincurkám! Mondta drága férjuram.
A nagy élet hozta sürgésforgásban feledésbe merült az én első szilvásgombócom. Könnyezve szorongattam, és a könnyfüggönyön át felderengett a boldog ifjúságunk.


Gilitsch Antalné






        Emléked



Hordom, viszem emléked jó anyám!
Úgy fájnak a roskadozó léptek,
s mintha hallanám sóhajod, Anyám.
"Csak lassan menjél!
Ne siess, nehéz a kosár!"
Hogy vigyáztál rám!
Fehér hajadban, orgonaszirmok bújtak
Kócosan, kacagva játszadoztak.
A sarokról visszanéző szememmel,
hajlott hátad remegve keresem.
Nem látom Anyám!
Emlékek hordozója lettem jó Anyám.
Ha összeroskad egyszer majd a testem
Ha a földi terheket leteszem
Imára kulcsolom kezem,
Nem lesz többé félelem.
Ölelő karodba vársz engem!


Giltsch Antalné




Az első biciklizés



Nagyon nagy meleg volt akkor nyáron. Kinn ültünk Pohner Janikáék előtt a nagy szederfa alatt az utca gyerekeivel. Egyikőnk porosabb, koszosabb volt a másikunknál. Egyszer csak Kati kiabált ránk nagy hanggal! Félre, félre! Úgy kerékpározott a váz alatt, cikk-cakkban, hogy nem látta a poros utat. Nagybátyja tanította, de nem sok sikerrel. Kunyeráltuk, adja kicsit nekünk is oda. De nem adta! Nagyon haragudtam rá, mert én kétszer is adtam neki cukros kenyeret nálunk. Ebéd után megmosakodtam és elindultam a Vásár térre, keresztanyánkhoz. Az unokatestvéremnek is volt már biciklije, gondoltam elkérem. Nem volt otthon senki, mindenki masinált, lenn Gizellában. A pajta mellé volt állítva a bicikli, én meg kitoltam! Lefelé a dombról majdnem megszakadtam, mert a bicikli erősebb volt, mint én, a két kerék meg gyorsabb az én apró lábaimnál. Varga néni kapott el biciklistől, mert majdnem elütöttem, amikor jött a szomszédoktól. Egész délután tanulgattam biciklizni, váz alatt. Apró növésű voltam, apró is maradtam. A kormány alatt néztem az utat és tekertem. A velem egykorú gyerekek meg futottak, hol előttem, hol mögöttem. Haza kell vinnem a biciklit! - motoszkált a fejemben, de még egy kicsit odaadtam Marikának, Janikának és Katinak is, mert olyan szépen kérte. Már hallottuk a kanászostor durranását, amikor felpattantam és irány a Vásár tér. A Dózsa György utca árkát akkor rakták ki azokkal a ronda nagy kövekkel. Fáradt voltam, kis lábam már alig bírt tekerni, ráadásul egy szoktatós kis malac csapat elém kanyarodott, és én biciklistől beleestem az árokba. A nagy kövekre. Még akkor is a kormányt szorítottam, amikor édesanyám leugrott a traktorról, odaszaladt, ölbe kapott és futott velem az orvoshoz. Az egész testemet agyonzúzták a nagy kövek. Mindkét térdemen látszanak a mai napig is az első biciklizés nyomai. Sebesülten is jól éreztem magam. Kinn ültünk a szederfa alatt, és igazi meséskönyvből meséltem a kisebbeknek. Gyuszikának, aki mindig csak sírt, Jenőkének, aki elől a testvérei elbújtak és drága kis Ibolykának. Marikám a legfinomabb cukros kenyeret hozta nekem, minden nap. Mi lett a biciklivel? Nem lett nagy baja, mert a nyár végére már nagyon jól tudtam biciklizni. Kormány alatt néztem a mi kis falunk poros utcáit és a váz alatt tekertem.


Gilitsch Antalné






Titokzatos bikázó



Már öreg volt az autómban az akkumulátor, szólt is a szerelő, ha lehet, cseréljem ki, vagy mindig tartsam a kocsiban a bikázó felszerelést. Unokámmal a nagyvárosba mentünk bevásárolni, és rajta felejtettem a világítást. 2-3 óra múlva mentünk az autóhoz, már messziről éreztem: valami baj van, mert az unokám kiabálta, hogy nem nyílik ki az autónk, Mama! Csak kulccsal tudtam kinyitni.
Beültem, indítani akartam... nem ment! Néztem a világítást, akkor értettem meg, lemerült az akkumulátor. Körbe néztem, segítséget kerestem. Kezembe vettem a bikázót és elindultam egy hölgy autója felé, mikor meglátott, az autó ablakát is csak résnyire nyitotta ki, és azt mondta, nem vesz semmit! Kértem segítsen, és elmondtam mi történt velem, és hogy ez egy bikázó, nem akarok eladni semmit sem! Felháborodva közölte velem, hogy ő nem töltőállomás, és mit is képzelek, meg minden szépet mondott még, de azt most nem is merem leírni.
Nem adtam fel! Egy tele bevásárlókocsival érkezett velem szemben egy házaspár az autójához. A bikázót most a kocsiban hagytam, és a legbárgyúbb arckifejezéssel mentem az asszonykához. A férjét szeretném megkérni, ha segítene nekem, lemerült az akkumulátorom a kocsimban. Még be sem fejeztem, az asszonyka ráförmedt a férjére, majd így szólt . A Jani? Á, ő semmit nem tud megszerelni, hiába is kéri! Nem hagytam sem magam, sem a férjét! De nekem csak annyi kellene, ha oda tolatnának, van nekem bikázóm is, és én majd rákapcsolom a tappancsokat. Nem tart sokáig, kérem! Néma csend lett, majd az asszonyka így szólt: - Na hol van az a bika, amit mondott? Odamentem az autóhoz, kivettem a bikázót és mutattam, hogy ez az! Te jó ég! Mondta az asszony, te már láttál ilyet, Jani? Nekünk van ilyen, Jani? A férje szótlanul bólintott, és az autómhoz tolatott. Segített nekem, miközben azt hallottuk, hogy Jani még egy gumit sem tud leszerelni, ezt hogyan tudná? A férj ezalatt kivette a kezemből a bikázót és rákötötte az akkumulátorokra. Pár perc múlva indult az autóm.
Majd szakszerűen leszerelte a bikát, és betette a kocsim csomagtartójába. Nagyon megköszöntem az asszonykának a nagy segítségét. Lassan indultam kifelé, de jól hallottam - Jani! Hogyan tudod te ezeket, és ki tanította meg neked? nekünk is van ilyenünk, ilyen bikázónk?
Jani villantott egyet nekem, majd jól nevelt férjként mosolyogva hagyta beszélni szeretett feleségét!


Gilitsch Antalné






Sóhajt a vén diák



Hogy is érhetnénk utol a száguldó éveket,
Miket szívünk őriz a rejtekén
Szép szemű lányok, dali szép legények,
Darabokra törött, szétgurult emlékek.
Hogy vártuk az eljövendő, szép éveket.
Daloltuk a jövőt, az égre virágos felhőket
Lépéseinkkel léptük a hétmérföldeket.
Szálltak az évek, repült az ifjúság
Szemünkben csillogott a vágyott nagyvilág.
Nem lépünk már hétmérföldeket.
Dalaink is halkak, csendesek
Szemünk egyre kutatja a régi szépet
A darabokra szétgurult emléket.
Sóhajt a vén diák.
Óvatos szemekkel még visszanéz
Számolgatja a lépteit
És letörli a múltért hulló könnyeit.


Giltsch Antalné




Veteményezés, édes üzenettel



Készülődtem a veteményezéshez. Elővettem a nagy kosaramat, benne a sok mindenféle magokkal, amiket a boltokban vásároltam.
Hirtelen megakadt a szemem egy kis gyógyszeres dobozkán, ez állt rajta: Uborka! Felkiáltó jellel a végén! Édesanyám üzent nekem.
Az ő drága írását láttam rajta. Mellette egy kis öreg újságpapíron, alig tudtam kisilabizálni "salátának való!"
Csak ültem, és a lelkemmel repültem a régvolt otthonunkba. Ők nem a boltból vásárolták a magokat, mégis volt mit vetnünk minden évben.
Dédikénk és édesanyám mindig gondolt a jövő évre. Begyűjtötték a magokat, jól ügyeltek arra, hogy mindenből bőven legyen. Apró kis szütyőket varrtak és már a szagukról, illatukról, tapintásukról tudták mi is van bennük. Amikor varrni tanított bennünket a téli hosszú napokon édesanyánk, szütyőket varrtunk, ujjainkat összeböködve keveredett össze a régmúlt a jövővel. A nagy padlás gerendájára voltak felakasztgatva a magok. Ott szárították a levendulát, a kamillát és a hársvirágot. A góré oldalába volt beszúrva a csemegekukorica, meg a pattogatni való.
Mert ahogy mondták, rendes asszonynak mindenre kell gondolni kislányaim!
Ahogy a sorokat jelölgettem a kis jelölőmmel, édesapánkat láttam, kezében a nagy jelölő, ahogy húzza a krumplinak a sorait. Több zsák krumplit raktunk el, és minden évben el is fogyott.
Leültem a sorok végén, és arra gondoltam, vajon mi lesz az én kis jelölőmmel, majd ki rőtögeti, ha már én is elmegyek? Hiszen lépéseim száma is kevesebb lesz a múló idővel. Öreg már! Bodza nyelet rakott bele párom, valamikor régen, 47 évvel ezelőtt. Az idő is, a jelölő is, és mi is megvénültünk. Elsóhajtottam a könnyeimet, kosaramba tettem a megmaradt magokat, és az emlékekkel együtt felakasztottam az öreg garázs gerendájára.


Gilitsch Antalné




Tavasz



Hallani patakok bársony csobogását
Szökkenő időnek zöldellő kalapján,
Bódult bóbita illeg sárgán,
Ott ül a tavasz hintáján.
Szirmaiból hint meleget
Tavaszt kacsint égre és földre,
Így készül az ünnepére.
Bodrosodik haja már az égnek
Bárányosan csilingelnek
Mintha egy nagy dombtetőn ülve
Leskelődnének le a völgybe.
Nagy buzgalommal fest az égre, földre
Égi és földi legelőkre,
Zöldet, s kéket
Fenn kék felhő,
Lenn zöld legelő
Együtt legel minden bodros bárány
Angyali csengettyűjére táncba jár
Égi és földi bárány
S a még bámészkodó napsugár.
Kit megigézve virág csókkal.
Bódító illatokat szórva
Szépségekkel megbabonázva
Mert most semmi nincs drága
Isten virágport szórt a világra.


Gilitsch Antalné






Isten hozott!



Dédikénk köszöntött így mindenkit, aki hozzánk jött. Nagyon szerettem hallani, ahogy köszön, csupa kedvesség volt a hangjában.
Aztán, ahogy "megnőttem", és gimnazista lettem, jöttek ám a barátnőim a búcsúi bálra a kis városkából, és dédikém kedvesen köszöntötte őket "Isten hozott benneteket kedveskéim".
Az egyik barátnőm jókat kacagott ezen, és én dühös voltam dédire. Még olyan merész is lettem, hogy okítani kezdtem: Dédikém! Nem így kell ám már köszönni, mert ez már nem illik. Nagy bölcsen meghallgatott, huncut mosolyt láttam a sok mindent látott szemében.
Jól van lelkem, hogy te milyen okos lettél abban a gimnáziumban!
Reggel indultunk a buszra, dédikém megölelte a barátnőimet, és így köszönt el tőlük:
"Isten Veletek lelkecskéim", én azt hiszem akkor mérges szívvel mentem a gimnáziumba, haragomban még nem is búcsúztam el tőle. Délután egyre sietősebbek lettek hazafelé a lépéseim. Látni akartam dédikénket, hallani, ahogy köszönt engem. Mindig megérezte, ha valamelyikünk hazaér.
Isten hozott kislányom! Hallottam a kedves köszöntést. Az istálló mellett répalevelet szelt a kacsáknak, odafutottam és agyon csókolgattam. Mi lelt kislányom? Baj van? Történt valami?
Szeretlek dédikénk, mondtam elcsukló hangon!
Könnyeimmel sem tudom már őt visszahozni, de mi olyan sokat tanultunk tőle, ezért engedjétek meg, hogy így búcsúzzam ma tőletek.
Isten Veletek!


Gilitsch Antalné




Szent György napi búcsú



Április utolsó vasárnapján van falunk búcsúja
A búcsúra nagy izgalommal készültünk. Minden évben meghívtuk a nagyszülőket is hozzánk. Búcsúra édesanyám drága jó keze két-három fajta süteményt is készített. Volt már saláta is a kertben az istálló mögött, és tyúkpörkölt meg kacsa, és a libahús, fenséges volt! Királyi ebéd volt minálunk!
De bevallom, igaziból a sátrasokat vártam a legjobban. Azok a csodaszépre festett körhinták, kicsik és nagyobbak, lóval húzatták, később már motorral. Az a sok-sok sátor. És a similabdák!
A falu közepén, az árok szélén táboroztak le, minden évben. Nem kellett félnünk tőlük, jámbor búcsúsok voltak, jó lelkű vándor emberek. Az árokparton aludtak, ha jó idő volt a sátor mellett, ha rossz idő volt a rongyos sátorban. Egyik év igen emlékezetes nekem. Vízért jöttek meg szalonnáért.
Hozzánk is bekiabált a cifra ruhás asszony. Te lány, van itthon valaki? A kiáltozásra előjött dédike és édesanyám is. Jó asszonyságok! Annyi a gyerek nálam, akad maguknál tavalyi szalonna, zsír, nem baj az, ha van már szaga, az enyémek azt is megeszik! A cifra nagy szoknya mögött nem tudtam megszámlálni mennyi gyerek leskelődött. Édesanyám megsajnálta, és hozott zsírt és szalonnát is. Még a kezét is megcsókolta édesanyámnak! Hát még akkor hogy megörült, amikor meglátta az én kinőtt cipőmet édesanyám kötényében. Sajnáltam a cipőmet, de azért jól esett, amikor édesanyám megsimogatta a hajamat, és azt mondta, hogy jó szívvel adja az én kislányom a maga lánykájának.
Bizony ez nekem jó, ugrott ki egy velem egykorú lányka a többi közül és máris felhúzta a cipőmet.
Nyom-e? Kérdezte az anyja, nyom, de majd nyitunk rá ablakot! Jött a nevetős válasz a kislánytól.
A jó isten áldja meg! Hálálkodott az asszony, ezért a két lány holnap ingyen ülhet a ringlisen.
Már aznap délután ott játszottam a kislánnyal, akinek a cipőmet adtam. Csak késő este jött értem édesanyám, nem is hallottam meg a kiáltozását sem, úgy el voltam a többi búcsús gyermek között.
Jó ízűen falatoztam a húst, amit az anyjuk sütött ott a tűznél az árok partján. Édesanyám szigorú hangjára lettem figyelmes. Hát te, mit eszel? - kérdezte korholón. Husit - válaszoltam, kérsz édesanyám? nagyon finom! Vadnyúl? Kérdezte jóanyám a cifra ruhás asszonytól. Az! Az apróbb meg sün - válaszolta az asszony. Édesanyám nem lepődött meg, kért egy kis húsdarabot, megköszönte az én vacsorámat is, és hazaindultunk.
Miután jól kimosdatott és a tiszta ágyba fektetett, mellénk bújt és elmondta, hogy nem illik bekopogni máshoz vacsorázni, mikor amúgy is sokan vannak. De édesanyám, nekik nincs is ajtajuk, nem tudtam kopogni! Mondtam nagy okosan. Akkor sem, sok ott az éhes kisgyerek, kislányom - simogatott álomba édesanyám. Az én álmom nagyon szép volt akkor éjszaka, ott laktam a búcsúsokkal és nekem is olyan szép cifra szoknyám volt, mint a néninek! És még apró gyöngyökkel is ki volt varrva!


Gilitsch Antalné






        Újra felzeng



Virágillat bódít lelkeket, összekeverve a szíveket
Sárga színű virágporával bájol szép regényeket.
Virágtakarót borít a földre, észrevétlenül megigézve,
Minden fát és bokrot virágcsengőkkel ékesítve.
Apróka kicsi virágok lepik el a nagyvilágot.
Átölel az élet csokra, semmi nincs, mi megállítsa
Szól a virágfuvola kacagva, kipirulva,
És újra felzeng az Élet himnusza!


Gilitsch Antalné




A mezsgyénk



Soha nem kellett gondolkodnunk, hol a határ, hol a mezsgye. Valamikor nagyon régen édesanyámék a szomszéd bácsival ültettek egy szilvafát, ágára ráakasztottak egy öreg fejős kannát, mert az jól látható volt.
Szomszéd asszony! Amíg élünk nekünk ez lesz a mezsgyénk! Másnak csak vicik-vacak marad!
Megnyugtató volt, hogy ott van, jól tudták azok is, akik felszántották a sok évtized alatt a kerteket, de már ők sincsenek.
A szomszédok lassan előre mentek. A ház a kerttel másé lett.
A vándorló idővel a kertünk végén lévő föld is gazdát cserélt... nagy traktorral!
Édesanyámnak fontos volt a kert, felszántatta. Megbeszéltük a fiatalemberrel, meddig a mamié a föld, a szilvafáig, rajta van egy rissz-rossz kanna! Mondtuk neki!
Nagy türelmetlenség volt a traktoros hangjában, amikor felhívott telefonon, hogy baj van, itt nincs semmiféle szilvafa, meg nincs itt az a fejőskanna, vagy mi a csuda!
Olyan gyorsan kiértem a hegyút felé, amilyen gyorsan még sosem.
Édesanyám! Segítsél, valaki leverte a fejőssajtárt, és nem tudjuk hol a megye?
A szilvafa a megye kislányom! Mondta édesanyám.
Indultam is, megnyugodva, de ahogy kiértem a szilvafának még a gyökerét is kihúzták, útban volt a szántónak, aki megvette a szomszéd földjét.
Na! Mi legyen? Meddig szántsak? Kérdezte türelmetlenül az ifjú legény a traktorból kihajolva?
Mit sem törődve a mi bánatunkkal, kétségbeesésünkkel!
Édesanyám botozott hátra felé, szeme kikerekedett, arca falfehérré vált.
Kislányom! Hol a szilvafa?
Elvitték Édesanyám! Tövestől kihúzták, traktorral. Ott van a hegyút melletti földön.
De a megyénk, azt a szilvafát ültettük a megyére, és a fejőskanna?
Csak botozott és emlékezett.
A földet felszántották, addig ameddig édesanyám mutatta. Kimentem egészen a kert végéig, és a bokorban megpillantottam valami fehéret... futottam, mert tudtam, nem lehet más, mint a régi fejőskannánk.
Édesanyám! Megtaláltam! Magamhoz ölelve vittem az öreg fejőskannát.
Jaj de jó, kislányom! Jó, hogy megtaláltad! Majd ültetünk egy kicsi szilvafát, addig meg ide verünk egy paradicsom karót. Hozzad a baltát!
A szilvafa helyére, amelyre édesanyám emlékezett, oda vertük a paradicsom karót és tetejébe akasztottuk a fejőskannát. Édesanyám szemével simogatta a kannát, és az emlékezés könnyei csorogtak arcán...
Mikor visszapillantottam a kertkapuból, láttam édesanyámat, amint botozik a föld végéig, és csak elnézte bánattal teli szemeivel a földi mezsgyénknek a gyökereit, majd felpillantott az égre, a régi múltban keresgélt az Égi Mezsgyén.


Gilitsch Antalné






          Megidézni



Megidézni próbálom
A régi idők álmos,
Ködös fátylán át
A gyalogutat, min akkor jártunk,
A bokrokat, mik alá bebújtunk,
Hol rejteke lehettünk a csendnek.
Parányi varázs szállt
Erdőre, mezőre
Elnémult az ajkunk
A csodától, mit még sose láttunk.
Két madár szép szerelmét látva
Úgy belebódultak a bűvölős táncba
Hogy egybenőtt szárnnyal
Egymásba repülnek messze
Fel a fehér habos fellegekbe
Maradnának tán mindörökre.
Eggyé vált a két madár
Mosolygott a bárányos látóhatár.
Meghajolt a fény, bokrok apró levelén.
Szellő megállt elszédülve
Halkan hullt alá az ég könnye.
Mert nem maradhat semmi rejtve.
Mi láttuk ott e csodát
Ott az erdő bokrain át
És a Tavasz
Ki csókjával bájolta
E gyönyörű Nászt.
És pirulós bárányfelhőkkel
Játszott szép melódiát.


Giltsch Antalné






Rőtögetek



Én mindent rőtögetek.
Minden papírfecnit, hátha nem jól néztem meg!
Minden csavart, mert hátha pont ilyen kell, és nem is értek hozzá!
Minden kinőtt, velem együtt öregedett ruhámat, kabátokat, szoknyákat, pulcsikat, mert hátha kell valakinek.
Minden cipőt, mert hátha még jó lesz!
Minden táskát, mert visszajön a divatba.
Táskában táska, benne övek!
Nejlon szatyrok tömkelege, szatyor a szatyorban!
Nem dobom el a fazekakat sem, fedővel együtt mennek az öreg spájzba!
A fürdőszobában a félig se samponok sorakoznak, a mittudomén mikori rúzsok, kitűzők, gyöngyök, fülbevalók...
A szekrényeimben nászajándékunkba kapott törölközők, olyan vastagok, nem is lehet bennük törölközni.
Ágyneműk, rajta még a Dömötör bolt ára 120 Ft - 1972 -, nem használtuk sosem, mert kemény bökős!
Ma kerestem kapálni egy cipőt. A rőtögetettek közül egy sem volt jó!
De a fejemet jól bevágtam édesanyám egyik kis székébe, mert hogyan is dobnám ki?
Nagyon sajnálom a gyerekeket!
Lesz munkájuk, ha már nem leszek én, a rőtögető!


Gilitsch Antalné






Dilemma



Á! Én egyáltalán nem vagyok babonás, mit érdekel engem, ha péntek és 13?
Na jól van.
Bevallom, volt úgy, hogy megálltam a fekete macska előtt, mert előttem ment át az úttesten Igalnál, és inkább lekanyarodtam a másik útra, de csak azért, mert arra közelebb volt!
Kártyavetés? Na jól van, mit is tegyen az ember, ha kíváncsiság vezérli egy kis spirituáléra... és bejöttek a jóslatok. Vagy csak majdnem...
Mi? Hogy a piros cérna kezemen? Mondtam volna, hogy én nem kérek, amikor már mindenki kezére rákötötte Rozika, és még meg is köpködte, hogy kerüljön el bennünket a szerencsétlenség! Még szerencse, hogy csak meghúzódott kifelé menet a bokám a lépcsőn, de a piros cérna biztos megóvott.
Hogy bal kézzel és felfelé és a mutató ujjal és csak fából készült tárgyat kopogom le, hogy igaz legyen?
Hogy ha kéményseprőt látok+törött üveget+szemüveges ember (jó, ha biceg egy kicsit), akkor biztosan szerencsém lesz!
No, ha kiborul a só? Akkor mindennek vége! Abból bizony veszekedés kerekedik, ha másért nem is, csak azért, hogy ki borította ki?
Szürke lovak, főleg párban! No ahány gombunk van a ruházatunkon mindet végignyalni!
Sorolhatnám... annyi van még!
Elhagy a szerencsém, alig látok fekete macskát.
Rozikánk elment a hosszú útjára.
Az asztalok nagy része műanyag. A kéményseprők nem járnak kormosan kéményseprő ruhában, aktatáskával nézte a kéményemet, toll és papír volt nála.
Régen még volt törött ablak is, ma már nagyon kellene keresni...
Szörnyűség, de szürke lovakat sem látok az úton!
A legtöbb ruhámon cipzár és tépőzár van.
Így kitolni az emberrel!
Á, én nem vagyok babonás, csak ma azért nagy gonddal kezelem a sótartót!


Gilitsch Antalné






Ha lesz még egy napod



Ma ébredsz, és hiszed, tenni kell.
Ma, ha az égre tekintesz fel,
Jut-e gondolat, egy köszönet?
Hogy hallod dobbanni szívedet?
Egy sóhaj, egy halk ima
A máért,
És bizton remélve a holnapokért.
Mert nem tudhatom!
Mert nem tudhatod,
Kapunk e még egy holnapot!


Gilitsch Antalné






Apám születésnapodra (1925-1971)



Ott születtél,
Hol a hegyek Égig érnek
Ott, hol az Ég is meghajol a Magyar Földnek
Világra jött egy magyar gyermek.
Magyar anya, magyar apa,
Szülőfölded szép madara, te lettél.
Te még magyarnak születhettél.
Anyád dalával szívedet vigyázta
Apád szigora tanított a jóra, igazra.
Magyar vagy fiam!
Büszkén vitt templomába
Konfirmálni vitte a magyar fiát,
Magyarul mondhattad még az imát!
Még szakállad sem sercent
Még mezítláb jártad Homoródot,
Mikor anyád sírva fogadott.
Megkaptad 16 évesen a Levente behívót!
Anyád jajgatva futkosott
Gyerek még, jaj ne vigyék!
A Háború volt a Törvényszék.
Hiába volt könny és bánat,
Nem hívták soha többé magyarnak hazádat,
Elhozott a törvény.
Határokon innen és túl
Jártátok gyerekként a nagy háborút
Ami még dúlt,
Apák halállal védték a fiaikat,
Nem láttál mást csak holtakat.
Nem találtátok hazátokat,
Nem látta szemetek a nagy hegyeket,
mik az égig is felérnek
Rátok hullt az Ég véres könnye.
S ti maradtatok hazátlanok
e földön mindörökre!
16 évesen. Apám!
Féltél apám!
Hallgattál, szótalan voltál
hisz feledni akartál, eltemetni,
És majd egyszer újra hazamenni
Anyát, apát átölelni,
Testvért, szülőföldet megcsókolni.
Magyar földben megpihenni.


Gilitsch Antalné






Májusfa



Nagy izgalomban voltam egész héten. Marika és Éva megsúgták, hogy nekem is állítanak májusfát a fiúk, Bakonyi Janiék. Csak vánszorgott az idő. Az egész hetem furcsa idegességgel telt, mert mi lesz, ha mégis meggondolják magukat a fiúk? Igyekeztem minden nap szép copfot fonni a hajamból.
A masnikat meg bedugtam az éjjeliszekrény mögé a tükrös szekrény alá, akinek lesz Májusfája, az már ne hordjon masnit a hajában! Gondoltam, majd csak estefelé kötöm bele a hajamba, mielőtt édesanyámék hazaértek. Nagy sugdolódzások voltak az osztályban, hogy még kinek állítsanak a fiúk májusfát?
Édesanyámék nagyon furcsán viselkedtek azokban a napokban. Csak nézték testvéremet, és csillogott a szemük! Ő már gimnazista volt, másodikos, és nagyon szép lány. Jómagam meg hetedikes kislány voltam. Egyik nap kihallgattam őket a kis konyhában, amikor is arról beszéltek, hogy miből is tartják majd meg a Májusfa kitáncolást, mert az egy vagyon! Mondta édesanyám.
Édesapám vigasztalta. Meg lesz az lelkem Juliskám! Hirspoldéknak az új házhoz kutat kell ásnom június közepéig, kiásom! Akkora kő esett le a szívemről! Szóval már ők is tudják, hogy lesz Májusfám. Elérkezett a várva várt nap éjszakája. Úgy 11 óra körül hallottam meg a kocsi zörgését.
Hozzák már, gondoltam, de mukkanni sem mertem. Halk férfias nyögések, időnként nevetések hallatszottak az udvarról... Édesapám már kinn volt az udvaron, és hallani véltem a hangját, hova is ássák a fámat. Ott szorgoskodtak a falunk legényei mind! Én úgy tettem, mintha aludnék, bebújtam a meleg dunyhánk alá. Kis idő múlva édesanyám óvatosan súgta a testvéremnek, hogy húzzon tutyit, mert illő a szalagokat bokrétára kötni, mielőtt felhúzzák a májusfára. Azt hiszem egy picurkát meghaltam akkor... - édesanyám, nem nekem hozták a májusfát? - ültem fel sírva az ágyban.
Drága édesanyám és az én drága dédikém olyan nagyon elkezdett kacagni, alig tudták abbahagyni.
Kicsi vagy még kislányom! Majd, ha ennyi idős leszel, mint a nővéred, biztos akad egy legény, aki majd neked is hoz Májusfát. De akkor csoda történt. Édesapánk jött be a konyhába falfehéren és így szólt. Anyika! Hozták a kisebbik lánykánknak is! A kisebb legények apástul jöttek, hozták az én Májusfámat is. Leskelődtem a függöny szélénél. Egyre hangosabb lett az udvar, az utca, még Kovács Öcsike is felébredt a nagy beszélgetésre, meg énekszóra, mert szerenádot is kaptunk mindketten. Az édesapák hangja hallatszott leginkább, de olyan szépen énekeltek, hogy a lelkem úszott a boldogságban. Hát még, amikor a szalagokat kötöttem bokrétára az én igazi Májusfámra!
Ott volt a 7. osztály összes legénye apástul, anyástul. Gyertyát kellett gyújtanunk köszönetképpen.
Csodálatos reggelre ébredtem. Futottam ki az előszobán, és néztem a két csodaszép májusfát.
Testvéremé szép magas volt és sudár, mint ő maga, az enyém meg jócskán alacsonyabb, de nagyon szép erős, mint egy hetedikes. Kreka Laci bácsi jött arra reggel a motorjával és kérdezte, hogy na te lány, hogy tetszik a Májusfád? Hát szólni sem tudtam. Csak gondoltam, ilyen csodaszép májusfát még az életemben nem láttam sohasem!
Júniusban kitáncoltuk, mindkettőt. Ott volt a falú apraja és nagyja. Talán az egész falu hivatalos volt. Minden tanító, tanár bácsi és tanár néni, még a Plébános úr is ott ült közöttünk! Hánzi dédi hajnalig húzta volna a tangóharmonikájával a talpalávalót, ha az a fránya eső rá nem zúdult volna a kis falunkra olyan kora este. Mindent és mindenkit eláztatott a nagy eső, a krepp papírokat is a májusfán, csak az emlékek nem áztak el. Itt vannak ma is a lelkemben.


Gilitsch Antalné






Ébredező jó kedvvel



Trillázó dalnokok ébresztik a reggelt
Röppen a világ teli élettel.
Kékre festett új ruhában
Pompázik az Ég
A föld illatosan ibolyakék.
Új életeket hordoz a kikelet,
Nárcisz, ibolya integet
Itt a sárga gólyahír kalapja
Amott most öltözik
Bársonyba a barka.
Szemérmesen leskelődik a meggyvirág
Rajta van még a téli nagykabát.
Zümmögve jár a sok apróság,
Fázósan, de új táncukat járják
Virágporos jókedvvel,
Lágy tavaszi meleggel
Ébredező jó kedvvel!
Égi szerelmekkel.


Gilitsch Antalné






Nem borja, nem nyalja



Nagyapám gulyás ember volt! A legjobb mind közül, kit én ismerhettem. Nagyon szerette az állatokat.
Két tehenünk volt, pár nap volt a két tehén borjadzása között. Cédrus gyönyörű, fiatal szép "asszony" volt, nagyanyám kedvence, Öreg Mariskát, mert ez a név már öröklődött, nagyapám kedvelte jobban. Nem is töltötte el örömmel a kis borjú érkezése. Csak azt mondogatta öreg Mariskának: Nem jól van így, itt hagysz bennünket, meglátod! Öreg vagy már, nagy benned a borjú, nem lesz elég az erőd, elveszi ez a borjú tőled!
És eljött a nap!
Cédrus könnyen világra hozta a kicsinyét, de öreg Mariska szenvedett nagyon.
Nagyapám értette a tehenek és a lovak "dógát", hisz lódoktor nem lakott minden faluban, hívták is mindenhova, ha gond akadt.
Verejtékezve álltak az utca férfiemberei az istállóban. Nagyapám megfordította öreg Mariskában a borjút, majd kötéllel kihúzták az anyjából. Nagyanyám örömmel állapította meg csupa anyja, te leszel a kis Mariska.
Aztán öreg Mariska többet már nem állt fel, húzták, emelgették, egy kis idő után nagyapám halkan rászólt a férfiakra. Hagyjátok! Menni készül! Vele maradok!
...aztán leült melléje és beszélgettek, ki tudja miről? A régi legelők illatáról, a széna ízéről...
Aztán csend lett. Az emberek lehajtott fejjel kimentek a kapun. Nagyapám még reggel is ott ült a fejőszéken és simogatta öreg Mariska fejét.
Nagyanyám jó anya módjára a kis Mariskával foglalatoskodott. Cédrus tőgyéhez vitte, de az megrúgta a kicsit.
Nagyanyám kapta magát és a pálinkás demizsonnal a kezében jött vissza, miközben így beszélt.
"Nem borja, nem nyalja?" Először Cédrus fejét pálinkázta be majd mindkét kisborjúét, aztán odatette a két kicsit és így szólt.
Na most mondd meg melyik a tiéd?
És Cédrus végignyalta mindkettőt, nemegyszer, és mindkettőnek ugyanolyan íze volt! Elfogadta az anyátlan kis borjút!
Csodaszép tehén lett belőle, még nagyapám szerint is, bár "öreg Mariska" sokall szebb volt, mondta, és elnézett valahova messze az Égi legelők felé.
Majd az ingujjával megtörölte a szemét.


Giltsch Antalné






Elkopogott idő



Piacra mentünk, és itt is, ott is ránk köszöntek a régi ismerősök, barátok.
Egyszer csak kedves hangot hallottam!
Rozálkám! Várj már meg! Már messziről hallom a hangodat. Ne siess már úgy, nem érlek utol, nagy szemekkel néztem az én drága kedves gimnazista barátnőmet, és még szólni sem tudtam.
Úgy megölelt, úgy szorított, jaj te lány, annyiszor gondoltam már rátok. Anti! A lábad meggyógyult? Kérdezte férjemtől.
Meg ám! Jobb, mint régen, az ujjamat sem nyomja többet a cipőm!
Furcsán tartotta a fejét, az egyik keze a kabát mellett lógott, a másikkal csak a botját szorongatta.
Mi történt és hogyan? Mikor? Kérdeztem döbbenten.
Aztán mesélte a szomorú pillanatot, amikor is már eszmélni tudott, de menni és beszélni nem!
Az idővel mit sem törődve meséltünk, beszéltünk, hol sírtunk, hol nevettünk.
Anti zavarta meg a nagy mesélést.
Vettél dughagymát mama?
Nem vettem, és rémülten vettem észre, hogy az árusok mind elpakoltak...
Majd a zöldségesnél veszek papa. Búcsúzkodtunk, indultunk az autó felé, még egy puszit akartam neki adni, de földbe gyökerezett a lábam. Lassan ment, de a botja kopogását itt hagyta a lelkemben.
Futottam a kocsiig. Sírva ültem be az autóba.
Te nem tudtad Picur? Kérdezte Papám?
Csak a fejemet ráztam! Én találkoztam vele a kórházban, ahhoz képest nagyon jól van!
Mi, az hogy ahhoz képest? Miért nem szóltál?
Agyvérzése volt, de már újra tud menni, ha bottal is, és beszélni is! Ahogy láttam és hallottalak benneteket, még emlékezni is jól tudtok a barátnőddel! Nincs semmi baj Picur! Ölelt át kedvesen, az évek elkopognak egyszer mindenkivel!
Hazáig egy szót sem szóltam, csak sírtam, sirattam az elkopogott éveinket.


Gilitsch Antalné (2011 áprilisa)






Krumplirakás



Ahogy lapozgattam a naptárt, a fejemhez kaptam! Mindjárt április 4! Ünnep volt régen, nagy ünnep!
Hát mi nem törődünk az ünneppel, mondta dédike, mi ma krumplit rakunk! Én meg anyátok vágjuk, ti meg dobáljátok a fazekakból. De dédike! Ma ünnep van, miért ma rakjuk a krumplit? Mert annak van az ideje, mondta ellentmondást nem tűrő hangon. De ez ünnep, tanultuk - feleseltem...
Jó! Az iskolában úgy ünneplitek, mi meg azért ünnepelünk, mert el tudjuk rakni a krumplit. Nagy ünneplés ez! Mondhatom! Dörcögtem halkan, de úgy, hogy meghallja dédike is. Még a rossz mosófazékba is belerúgtam mérgemben egy nagyot, amiben a rakó krumpli volt. Nocsak, de ügyes lettél te lány?
Ezt is tanítják az iskolában? Hogyan kell egy rossz fazékkal veszekedni? Az a fazék már kiszolgálta a mi életünket, ne rugdossad! Olyan szigorúan mondta, láttam a fazéknak is újra kidülledt a szeme!
Te kis unokám! Fűzte tovább a gondolatokat dédike. Nem szereted a krumplirakást, de a gánicát szereted, lekvárosan, hagymásan? No kicsi lelkem?
Azt igen! Vágtam rá rögtön - meg tejfölösen is dédike! Na és a szívásgombócot, azt ki szereti? Én de minek keverjük bele a krumplirakást? Kérdeztem bosszúsan? Játszani mentem volna a kastélykertbe.
Nem ide keverjük, hanem a tésztába, a nudli tésztájába, a gánicáéba, a lángoséba! Tudod kis unokám?
Testvérem is igen hallgatag lett, ő sem szerette a krumplit. Drága édesanyánk nem szólt, őt is a dédike nevelte, csak mosolygott! Csak dobáltuk, ahogy a kapákkal felvágták a helyét.
Akkor leszünk nagyon szegények, ha már krumplit sem tudunk rakni! Sóhajtott dédikénk!
Én odaadom az én részemet, ha te szegény leszel neked dédikém - kötöttem az ebet a karóhoz. Dédike rám nézett a haragos szemével és ennyit mondott. Jó! Akkor ma le se üljél az ebédhez, mert bablevest főztem krumplis pogácsával. Ha akartam volna sem szóltam, hisz mindkettő királyi eledel volt, sőt mennyei, de sehogy nem értettem, hogy kerül a krumplis pogácsámba a krumpli? Az élet nagy tanítói voltak ők drága jó szüleink, nagyszüleink, drága jó dédikénk!
Ma vásárolni voltam, és nagy körültekintéssel vettem két csomag rakó krumplit, mert mindjárt itt lesz a krumplirakás ideje.


Gilitsch Antalné






        Kis pocsolya



Pillogó szemmel ásít a nap.
Bodros párnák közt ki-kikacsingat
Morzsolgatja álmos pilláit
Szálanként ébreszti alvó sugarait.
Botra támaszkodna, ha
Bárányos bodra fel nem akadna,
Az égi kerítésre, mint egy szoknya.
Fázósan kap utána,
Bújna még vissza bárányos dunnába
De földre érve lassan olvad a fodra
Tavaszt köszönteni jött a kis pocsolya.


Gilitsch Antalné






Bocsásd meg vétkeinket!



Jöttöd hirdették,
Érkezel,
S hogy jót teszel
minden bűnös emberen!
A békét hoztad el nekünk,
Mert nagy volt a mi vétkünk
Dicsőség néked ó Uram!
Születésed hozott félelmet,
Zsarnok embereknek gyötrelmet,
Mi lesz, ha ők lesznek a legyőzöttek?
Pénzes hatalom gyűlöletében
Halk szavad intelmével,
Tövises vérrel ázott arcoddal,
Te győztél én jó Uram!
Hirdettél békét, bocsánatot,
Kaptál érte fájó korbácsot,
Te győztél Uram.
Tudtad hamis szívvel bájoló
a csókkal téged eláruló
Te győztél Uram!
Láttad a véres ruhákat leterítve
Uram! Nem menekültél előle
Hisz láttad már az utat,
Ismerte füled a hamis hangokat.
Feszítsétek meg az Isten Fiát!
A Nép ujjongott és kiabált!
Arcodba mart a savanyú,
a keserű édes véredet marta,
Kegyetlen volt a kövek hangja
S te kérted Isten bocsánatát!
Értünk!
Mert nem tudtuk mit cselekedünk!
S adtad fájón vérző testedet
A korbácsnak, a szegeknek
A feszített keresztnek
Az ezredéves bűneinket
Uram! Bocsásd meg vétkeinket!


Gilitsch Antalné






Egy kedves barátunk emlékére



Kitaposták már jól a Halálmezsgyét,
Sokan mentek rajta.
Nincsenek már tövisek, tüskék,
Csak kínok mik lelküket gyötörték.
Csak a szenvedés jajszavát hallod
Csak a kétségbeesett szemeket látod,
Ahogy körmükkel vésték,
Ahogy rémülten keresték
Az utolsó perc hozta békét.
Az utolsó leheletük is fáj.
Hát ne bántsd azt,
Ki a Halálmezsgyén jár.


Gilitsch Antalné






Táncdalfesztivál trágyahordáskor



Szeretem a most divatos dalfesztiválokat, némelyiket még kedvelem is, de a lelkemben a 1966-os és 1967-es évek táncdalfesztivál-dalai szólnak a legszebben, ifjúkorunkból hoz szép üzenetet.
Mi sokan születtünk, és sokan jártunk iskolába. A mi utcánkban a "békekölcsönös" utcában annyi gyermek volt, amennyi ma egy kis iskola létszáma.
A falunk csendes életét a rádió és a tévéadások bizony alaposan felforgatták. De részei lehettünk a nagyvilág jó és rossz híreinek. Láthattuk mi is az 1966-os és 1967-es Táncdalfesztiválokat.
Mindenki dúdolta a kis fülbemászó dalokat. Volt, aki csak a dallamát, volt, ki a szövegét tudta.
Nagyon jól összefogott kicsi falu volt a miénk. Kaptunk egy kis szobát KISZ helyiségnek is.
Ez a mi kis klubszobánk volt, mert ide járhatott minden fiatal. A fiúk, legények szereztek rissz-rossz asztalokat, székeket, lefestettük, függönyöket varrtunk az ablakokra, és ott beszélgettünk, énekeltünk, színdarabokat tanultunk. A fiúk nagy okosan még díszkivilágítást is csináltak. Krepp-papír segítségével különböző színű lámpák égtek a kicsi klubhelyiségünkben.
Mi lányok énekelgettünk, és a fiúk zenéltek. Volt gitárosunk, volt tangóharmonikásunk, és volt, aki dobolt. Itt született a nagy ötlet, rendezzünk mi is Táncdalfesztivált Nágocson. Gyorsan híre ment a faluban. Mi nagy lázzal készülődtünk.
Jómagam Zalatnay Cini Hol jár az eszem és Toldi Mária Rövid az élet című dalával készültem, Zsuzsa és Átol Margit együtt énekelték a Nincsen olyan ember, Toldi Mária dalát. Huszár Laci énekelte Kovács Józseftől a Jöjj vissza hozzám c. dalt, Spanics Jóska Szécsi Pál dalát énekelte a nagyon szép hangján, "Csak egy tánc volt". Énekelt Juhász Marika, Herczeg Marika, Baumann Julika, és még zongorázott is. Nagy sikerünk volt a kabaré-jelenetünkkel is. A már ismert Lepsénynél még megvolt című jelenetet adtuk elő. Táncoltunk és verseket mondtunk. Amikor először adtuk elő a kis műsorunkat, még a kocsmából is kellett áthozni székeket, de még Lizi néniéktől is, mert talán mindenki ott volt, aki itt lakott. A zenekarunk elkezdte a táncdalfesztivál szignálját játszani, Stenibaher Imre bekonferálta a műsort és én jöttem, a Hol jár az eszem? dalt kezdtem el énekelni, de nem engedték egyedül! Csak azt láttam, hogy felállnak, és az egész nézőközönség velem énekelt. Hívtak is bennünket a szomszéd falukba szerepelni.
Téesz-traktorral ingyen vittek bennünket, és hoztak is haza. Azon a héten, amikor Miklósiba mentünk fellépni, trágyahordás volt a tsz-ben. Szombaton, a fellépésünk napján is. Édesapám nagy mosolygással köszönt, amikor hazajött. Lánykáim! Aztán jól nézzétek meg hova ültök a traktor pótkocsiján, mert marhatrágyát hordtunk vele, lesöpörtük nektek, de a szaga az ott maradt! Csak vigyázzatok az új nagykabátotokra! Hát így történt, hogy Miklósiba akkor este marhaszaros kabátban érkeztünk. Jókat nevettünk a fellépés előtt, de megnyugtatott bennünket a tangóharmonikásunk, Boldizsár Imre, ne búslakodjatok lányok! Mert Miklósiban is egész héten trágyázták a földeket, megszokták ők is ezt a szagot! Nagyon nagy sikerünk volt! Alig engedtek le bennünket a színpadról.
Nagyon szép volt az ifjúkorunk is! Csak ez a könnycsepp ne lenne itt a szememben, ha azokra gondolok, akiktől már régen elbúcsúztunk.


Gilitsch Antalné






        Beteg a föld



Beteg a föld, vele a világ
Bomlasztva érezzük a másik baját
Hagyva magunkét, mással törődve
Bújunk be az ördögbőrbe.
Feledve mit vérünk hordozott,
A tíz parancsolatot!
Ha álmodban felébredsz
érzed-e?
Kinek vérét szívtad le?
A sátánlelkeddel kit fertőzöl tovább?
Agyon gyalázol anyát, gyermeket, apát
Mert minden kell néked,
nem elég a világ!
Csillogó hamis igazságok,
álnok földi hívságok,
mind tied!
Ember meg nem értheti
Hiába ima, nem kéri!
Az igaznak görcsösen halk a bocsánat!
A hitetlen kiabálhat!
Vigyázz!
Érted is jön majd a végzés
Hiába arany a sok fénylés
hiába a szó,
a csillogó,villogó!
Ezüstért kufárkodtál
ott üvegből van a hamis szó!
Ő a Mindenható!


Gilitsch Antalné






A górénk teteje



A játék nagy hevében észre sem vettük, hogy a nyakunkba zúdult az eső.
Marika, Janika és én nagy hármast alkottunk, Ibolykát, aki Janika kistestvére volt, soha nem hagytuk volna el.
A nagy górénkat rendeztük be játszó házunknak. Kivittem még a szépen horgolt, szekrényben tartott függönyt is. Marika hozott szőnyeget, Janika meg a söprűt, igen szertetett söprögetni.
Minden volt, ami kellett egy házba. Az öreg stelázsit is becipeltük a vécénk mellől, pedig édesapám már a kályhánknak ígérte.
Terus mama igazi pogácsát sütött, köténykénkbe kötve vittük a kis házunkba, és felraktuk az új polcunkra egy rissz-rossz lábasba. Került még a Dobai mamától aszalt szilva, meg aszalt barack.
Még összeszedtük a rossz szalmazsákot az istálló mellől, felráztuk benne a szalmát, ahogy az édesanyánktól láttuk, és nagy nehezen becipeltük, toltuk a házikónkba ágyikónak... Mindenünk volt a nagy játékunkhoz. Ibolyka volt a kislányunk, mi ketten Marikával az édesanya, Jani a testvére az édesapja.
Csak az esővel nem bírtunk! Elrontotta a játékunk.
Öreg volt már a góré, a kukorica is kifogyott belőle. Édesapám mondta is egyik nap, meg kéne javítani, szotyolaszár helyett kukoricaszárat teszünk rá, mondta nekem, miközben felkapott és agyonra puszilgatott.
Döntöttem! Kijavítjuk a góré tetejét. Kérleltük Janikát menjen fel a tetőre, mégiscsak ő az apa!
Hol piros lett, hol fehér az arca, míg bevallotta, ő nem mer felmenni. Jó, mondtam, majd én!
Térültem fordultam és édesapám szeges táskájával, ami nekem a térdemnél is lejjebb ért, megértem visszacibálni, az oldalamon megjelentem. Volt ám nagy öröm! Marika húzta maga után a tyúklétrát, még alá is állt, úgy támasztotta, féltett, hogy leesem. Janika csak félt, Ibolykánk csak jót állt nekünk a nagykendővel a hátára kötve. Ha eldül? Ha lesel?
Meg kell javítanunk, mondtam, de igencsak félős lett a hangom!
Nagy nyögéssel, erőlködve, sikerült felmásznom, a górénk tetejére pontosan, a közepére. Megfeledkeztem a rossz, agyonázott szotyolaszárról és örömtáncot jártam, ugrándozni kezdtem.
Ez lett a vesztem!
A szotyolaszár recsegve, ropogva beroskadt alattam. Leesni nem tudtam, mert egy szotyolaszár a karomba kapaszkodott a bőröm alá fúrta magát.
Marika sírt, Ibolyka is, Janika elájult, én meg csak lógtam.
Testvérem jött a kertészkertből, Varga keresztapámat hívta segítségnek.
Nagy baj még akkor lett csak igazán, amikor lesétáltunk a Hanti doktor bácsihoz. Mindenki jött, aki ott játszott, aki nem, és minden gyerek másképpen tudta mi is történt.
Kíváncsi volt a Hanti doktor bácsi minden részletre.
Aztán nem emlékszem, csak arra, hogy süvegcukrot nyalogattam a pitvaron, kezem felkötve, és nekem meséltek mesét a játszótársaim.
Édesapámék úgy megijedtek, hogy még aznap munka után Imre bácsival, Sebő bácsival megjavították a kis házunk tetejét.
Szép gyermekkorunk volt, hisz az erdő volt a mi játszószobánk, és egészen a Candáig ért a határa.


Gilitsch Antalné






      Borul az Idő



Borul az Idő, számon kérni jött
Hófehér lepellel megérkezett.
Csipkefüggönyt horgolt az éjszaka
Gyönyörűt, mint még soha.
Eltakarta a mocskot, szemetet,
Tiszta lett a fagyos szeretet
Csilingel millió hópihe
Kacagva, nevetve repülnek ide.

Lelkünket kéne hófehérre mosni
Mielőtt még el kell indulni
Ne cipeljük a tegnap mocskát
Mert tudd meg!
Az Életet és az
Elmúlást sem könnyen adják!


Gilitsch Antalné






Diós csók



Alig pitymallott, három fiatalasszony hóna alatt két zsákkal sietett a szomszéd falu szőlőhegye felé, diót szedni a földek végén lévő diófákról.
Csak halkan, suttogósan kacarásztak, a bögyösebb nógatta a másik kettőt:
Igyekezzünk, mire fejni kell, vissza is kéne érni... - mondta határozottan és az anyósomat sem szeretném, ha meglátná, mit kell annak mindent tudnia?
Látszott a járásukról, tudják, merre kell menni, nem először járnak erre!
Segítettek is egymásnak, mindhárman két-két zsák dióval a vállukon igyekeztek vissza a laposra, amikor is...
Éles füttyögetéssel vették őket körbe. Leste őket két legény a szomszéd faluból, napok óta.
Tudták, hogy jönnek az asszonykák.
Nem ingyen van ám a dió! Csók annak az ára! Kiabálta harsány hangon az erősebb, derekasabb legény.
No a fiatalasszonykák megijedtek, és kettő a zsákokat eldobva futott, ahogy a lábaik bírták, no de az egyik, a harcosabb, nem adta!
A két falut átszelő pataknál először az egyik, majd másik zsákját hajította át, és feltűrve a szoknyáját ő maga is átevickélt.
Az egyik zsákot letette, a másikkal várta a támadóit és szitkozódott, sikoltozott, hogy csók kéne?
Csók kéne ezé a kicsi dióért?
A két legény annyira meglepődött az asszonyka sikoltozásán, hogy inkább feladták a hajszát...
A két asszony is visszamerészkedett a patakhoz, sírva-nevetve szedelőzködtek a két-két zsák diójukkal.
Mire fejni kellett, hazaértek, és még az anyós sem ébredt fel, vagy ki tudja?
De a kukoricafosztóban az ifiasszony nagy hanggal, és nevetéssel biztatta a nágocsi férfinépet, nehogy csúful járjanak, és csók nélkül hagyják a diólopó asszonyokat...
Mindhárman köztünk éltek, az egyik kedves asszonyka az én drága keresztanyám volt! Szerettük őket, gyermeki kíváncsisággal hallgattuk megszépített történeteiket.


Gilitsch Antalné






        Búval és bánattal



Indulnék utánad!
Vinném a megannyi itt felejtett álmunk.
szépet, rosszat, keserűt,
mert a vadvirágos álmaink összekeveredve,
itt jajveszékelnek a szívembe.
Itt egy kis édes, amott keserű,
egy kicsi fehér, és sok a sokszínű,
Tarka-barka álom!
Nincs vigaszom!
Hiába kiáltom,
Visszasírom!
A sok megélt álom
oly sok valós perce,
fészket rakott a lelkembe.
S bárhogy rázom a rosszat ki belőle,
kapaszkodva bújik a jóval örökre.
Mint mi egykoron!
Búval és bánattal,
a könnyekkel kirakott,
megfáradt utakon.


Gilitsch Antalné






          Üzenet



Elillan az idő,
Nyargal a szekerén.
Rajta vagyok, kapaszkodom.
Szilaj iramban vágtatok
a kocsis is és a hajtó is én vagyok
A zabolázatlan évek fogatán.
a hosszú út porán,
az életem is velem száll.
Isten ül ott a magasban
Figyel.
Hallom, nekem üzen
Mert vár még rám egy-két futam.
Hát kapaszkodom
Igenis!
Jó Uram!


Gilitsch Antalné






        Anyám



Szívemmel éreztem: ott álltál
Anyám!
Ahogy szoktad a kerítésed oldalán
rám vártál
Anyám!
Szemmel kísértelek, míg szívem sírva néz,
lelkem, lelkedbe idéz.
hol vagy most?
Anyám!
Karodban pihennék,
öledbe fáradtan lerogynék
és te simogatnál
Anyám!
Kitörni készül sebzett lelkem
arcodat, ha látnám még egyszer,
korholó szavaid sem bánnám!
Anyám!
Ha mellettem állnál,
két kezeddel fognál,
nem esnék el
Anyám!
Szívemmel érzem, itt állsz
Lelkem tudja, rám vársz.
Megyek hozzád
Anyám!


Gilitsch Antalné






        A járt utat



A járt utat, el ne hagyd soha
Mert az ostoba!
Hazug játékokra csábít
Sok ott az ármány
Csalók vérével lázít
Hamisan hall füled hangokat
Nem látsz szépet csak kacatokat.
Fényesen csillogó bizsukat
Hát el ne hagyd a járt utat!

Mond, te mindig azon jártál?
Mond, te titkon nem csodáltál?
A te szemed csupán csak tisztát látott?
Te nem tapostál lábaddal bozótot?
Sebből, vakarva kínnal gyötrődve
Nem rogytál le a járatlan földre?
Nem kértél még könyörögve?
Vétkesen földre borulva
Könnyeidet sárrá tiporva
Kezed imára kulcsolva?
A járt utat, el ne hagyd soha
Sorsod ő, az életed záloga.


Gilitsch Antalné






          Gyötrő lélek



Ha elszabadul a félelem,
Ha ágyat bont és benned alszik,
Fojtogatva ébredsz.
Mert pokollá tesznek álmaid.
Vívódsz, már a szépen is,
Féled minden csalóka.
Már nem szólsz, ha látod is
Újra nő a Bábel tornya.
Minden mindegy már,
Hát dőljön a világ.
S ha majd ott fekszel te is a romok alatt.
Ne is hallják jajszavad!
Mert vétkesek közt
cinkos, aki néma!
A szád nem szólt, de fáj a fejed!
Mert látta szemed
S nem kiáltottál
Te is némán hallgattál.


Gilitsch Antalné






Hazavártak



1956. január.
Nagy tél volt.
Fehér kucsmát viselt minden ház és látni sem lehetett úgy kavarta az északi szél a havat.
Nagyanyám egyre csak a fejét rázta, ilyen időben a kutyákat sem szabad a házból kiengedni.

Nagyon fáztam, remegtem és minden olyan sötét volt, nagyon féltem, hogy elesek. Anyikám, anyikám kérleltem volna, de nem tudtam konyítani a számat, és nagyon távolból hallottam csak a hangját.
Édesanyám látta, nagy a baj!
Mama rakjon tüzet, megfürdetjük Rozálkát. Húzta a hálókámat, Mama jöjjön, már! Az Isten áldja meg! Mindjárt jön Jani bácsi a lovakkal és a szánnal. És hallottam nagyanyám sietős lépteit, és a hangja egészen másképpen szólt... ha Andocson sem lesz orvos? De lesz! Mondta édesanyám!
Odaértek még? Hangjában félelmet hallottam.
Édesanyám szigorúan szólt Oda mama!
Lovas szánnal vittek, olyan szorosan bújtam édesanyámhoz, éreztem a szívének verését, és talán ő vette a levegőt helyettem is.
A szánkó nagyot zökkent a laposi kishídnál és a lovak nem mentek tovább.
Édesanyám a nagykendővel a hátára kötözött, és vitt a hátán a nagy hóban, míg Jani bácsi ki nem szabadította a szánkót!
Odaértünk.
Az orvos hangja határozott volt.
Tályog van a kislány manduláján, nem várhatunk, azonnal fel kell nyitni, fogja a fejét, és szorosan tartsa!
Arra eszméltem, hogy sokan vannak, ismeretlen nénik és bácsik. Az Atya is ott volt és kérte édesanyámat, ilyen zord időben aludjunk a plébánián.
Édesanyám a fejét rázta!
Hazaviszem, mert hazavárnak!
És haza jöttünk, Pál Jani bácsi haza hozott bennünket.
Az egész utca ott volt a házunk előtt, nem törődve hóval,faggyal, hideggel...
Akkor éjjel mindenki engem várt haza és édesanyám hazahozott!


Gilitsch Antalné






Két út van előtte



- Na, jó napot mindenkinek! Látom, azért megvagyunk még minden! Ez a jó! Csak erősen, majd csak túljárunk a betegségünk eszén - köszöntöttem mindenkit a váróteremben.
Egy régről ismerős arcú asszony ült le nyögve mellém, és csak úgy elkezdte.
- Nem kívánom én már ezt a harcot, hiába is biztat maga is és a főorvos asszony! Minek? Kinek?
Még csak szólni sem tudtam, hallgattam.
- Nem érdemli meg az élet, hogy még itt marasztaljon. Tudja Kedves, ha innen hazamegyek, még a lábamra sem tudok ráállni.
Bólintottam! Nincs egyedül! Én sem!
- Az sincs, aki egy pohár vizet adjon! - folytatta.
- Én is magam vagyok, hát ez a sorsunk már ennyi idősen - nyugtattam.
- Könnyű magának, biztos szereti az ura!
- Már nem! Elment!
- Ilyen szépasszonyt is elhagynak?
- Nem jószántából ment, vitte magával a jó Isten!
- Jó ember volt?
- Igen! Nagyon jó!
Nyílt a folyosó ajtaja, és a lábán alig-alig álló, velünk egykorú ember keresett valakit a szemével; mikor meglátta a szomszédasszonyomat, mérgesen kiabálni kezdett vele.
- Mit csinálsz itt ennyi ideig? Nem beszélgetni jöttél! Már hajnal óta itt üldögélsz?
Majd magát meg a rest asszony képét festve tovább, folytatta.
- Már egy éve ide jár, a kertet meg talán én kapáljam meg?
Mindenki lehajtotta a fejét, az asszonyka is.
- Vagy megdöglesz már, vagy gyógyítsanak meg! Az a dolguk! Add oda a pénztárcádat!
Az asszony szorosan magához szorította, nem adta.
- Még kenyeret kell vennünk - mondta félve.
A már jócskán kapatos férj nem nyugodott bele, megszorította az asszony kezét, ő felszisszent: ott preparálták a vénáját, csupa kék volt még a helye is...
A kiabálásra kijöttek a rendelőből
- Valakinek nem tetszik valami? - kérdezte szúrós hangon a főorvos asszony.
- Nekem nem! - bátorodott fel a székszomszédom - Nem megyek haza addig, amíg meg nem gyógyít, vagy addig, amíg meg nem döglök.
Mindenki lehajtotta a fejét...
Mit is lehet erre mondani? Talán, azt hogy igaza van! Mielőtt behívták, kellő hangossággal mondta, hogy ne csak én, de az egész világ hallja
- Tudja Kedves! Volt nekem egy nagyon rendes udvarlóm, a tenyerén hordozott volna, de anyámék nem engedték, ez kellett nekik ez a részeges! - mutatott a férje felé. - Már bánom, hogy nem feküdtem az udvarlóm alá, és maradtam volna úgy, akkor talán nem itt lennék! Bocsánat, - nézett alázatosan körbe és eltűnt, talán örökre a nagy ajtó mögött, ami bezárult mögötte a betegségével, az életével és a bánatával együtt.


(Gilitsch Antalné)





A Cipő



Ketten vagyunk testvérek, egy leány testvérem van, 3 évvel idősebb, ez kicsi korban bizony nagy előny a kisebbel szemben.
Felnéztem rá. Tőle tanultam az élet dolgait, hisz az édesanyánk, édesapánk dolgozott, dédike meg "nem bírt velünk".
Nagyon vártam már, ha testvérem kinő valamit, mert akkor én is olyan nagynak éreztem magamat, mint ő.
A nejlon ruháját irigyeltem a legjobban, meg a trottőr sarkú cipőjét, és ráadásnak a meggyszedés árából kapott még nejlonharisnyát is!
Még aludni sem tudtam az irigységtől, kértem, könyörögtem, én is szeretnék ilyet! De a válasz - egy ötödikes ne járjon még trottőr sarkú cipőben, - mondta az édesanyám.
Májusfa kitáncolásra kapta testvérem azt az aranyos cipőt.
Egyik nap, mikor csak ketten voltunk otthon dédikével, belopództam a szobába, kivettem az ágy alól a barna papírba csomagolt csodálatos cipőt!
Hát azt az érzést soha nem fogom elfelejteni! Ölelgettem, szagolgattam, puszilgattam, és óvatosan belebújtattam a lábam! Nem is tudtam lehúzni, a cipő szinte repült velem ki az utcára. Szerettem volna megmutatni azt a gyönyörű cipőt Marikának, a barátnőmnek. Az utca porában csak csetlettem, botlottam, siettem volna, de a cipő nem engedte!
A cipővel a lábamon még azt is elfelejtettem, hogy esőkor nagy gödröt tapostunk az utcán, ha arra jár Pipás Tóni bácsi a kannal, csak törje ki a lábát! Miért ijesztget bennünket? De nem ment arra, pedig lestük.
De én arra mentem! A körömcipőben, és beleléptem a gödörbe! És reccs a sarka!
Letörött! Szédültem, remegtem, fáradtan, mezítláb szaladtam hazáig, csak 3 ház, de dédi, aki mindig a "vesénkbe látott", meglátta a szoknyámba tekert cipőt. És kiderült.
Este nem mertem bemenni a kertből, sokáig várattam édesanyámat, de ő mindig megvárt.
A legszörnyűbb az volt, hogy mindig el kellett mesélnem, hogy volt. Zokogva mondtam a magamét, hogy én is szerettem volna új cipőt, és nem is megyek el a májusfatáncolásra, mert én már abban a régi cipőben nem megyek, meg patentharisnyában sem, mert én is megnőttem, csak senki nem vette észre!
Vártam a szidást, a verést, de hallgatott mindenki. Édesapánk olyan ezermester ember volt megjavította a cipő sarkát, és édesanyámnak csak ennyit mondott: Juliskám! Eztán vagy mindkét lánykának veszel, vagy egyikük sem kap! Pár nap múlva édesanyám szólt, hogy menjek ruhát próbálni Zsófi nénihez!

Ahogy Zsófi néni háza előtt eljövök, eszembe jut kedves arca, lágy hangja és az a sok ruha, amit ruhapróbák során, az ágyán láttam szépen sorba rakva, vasalva.


(Gilitsch Antalné)





A mi kis bajnokunk



Mama! Én már tudom, mi leszek!
Tűzoltó kicsi unokám?
Áh az nem mama!
Katona!
Á mama, nem leszek katona.
Na ettől megkönnyebbültem.
Doktor bácsi leszel?
Nem mama! Nem kell annyi doktor bácsi! Van Kaposváron is és Nágocson is!
No akkor megmondod?
Bajnok leszek mama! A magyarok bajnoka!
De kicsim, nem inkább Mátyás király leszel?
Nem mamám! A magyarok bajnoka leszek és kész!
Hűha! És milyen bajnok szeretnél lenni?
Ide nézz mamám! Papám vett nekem egy bajnok ruhát, felveszem és már bajnok is leszek!
Kis kezében lobogtatta a focista mezt, a magyar címerrel díszített piros-fehér-zöld magyar mezt.
És most felveszed? De most nagyon hideg van, még meg találsz fázni, kicsi bajnokom!
Nem, mama, egy bajnok nem fázik, majd rúgom a labdát és kész!
Olyan gyorsan átöltözött, mint még sohasem.
Nagyon fagyos volt odakünn a világ, mindenki kabátban, dzsekiben jött-ment az utcán, és szemük megakadt a magyar mezben focizó bajnokon, nem is állták meg szó nélkül.
Matyika nem fázol abban a vékonyka ruhában?
Áh egy bajnok nem fázhat, válaszolta didergős hangon a mi kis magyar bajnokunk, majd pár perc múlva futva hozta a labdát, és vacogó hangon közölte, hogy vége a meccsnek mama.
Ki győzött kicsi Szentem?
Mama! Ki győzött volna, hát én mama, mert én magyar vagyok!
Mindig a magyaroknak kell győzni mama, hát nem tudod?

Irulva-pirulva segítettem a fürdőkádba a magyarok győztesét, akit csak a hideg szél győzött le.


(Gilitsch Antalné)
Nágocs, 2009.




Bezzeg az én időmben



Néztük édesanyámnál a nagy énekes sztárválogatást, itt is, ott is elcsodálkoztam, hol a rémülettől, hol egy-egy felcsillanó tehetségtől...
Édesanyám a 80 évével zsörtölődött.
Hogy énekelnek ezek a gyerekek, milyen nyelven? Nem is érti az ember gyereke! Én ezt nem engedném!
Aki magyar, énekeljen magyarul! Erre nevelitek őket az óvodában és az iskolában?
De édesanyám, ezek nagyon szép dalok ám, csak te nem érted! Angolul énekelnek.
Magyar anya szülte őket, vagy nem, akkor magyarul beszéljenek! Mert se én, se a szomszédasszony, Iboly sem érti, mit is énekelnek.
Meg mi az a MEGA sztár? Mi az, mi?
Miért nem Táncdalfesztivál? Mint régen! Azok nagyon szépek voltak ám, kislányom.
Nem hagytam magam! Anyám lánya vagyok!
Akkor bizony az sem tetszett édesanyám! Még a hajamat is megráncigáltad, amikor énekeltem, hogy Hol jár az eszem, meg hogy Nem leszek a játékszered, ha már a mindened nem lehetek!
De az mégis más volt kislányom, és milyen nagy énekes lett Kovács Katiból!
Hogy haragudtál édesanyám, amikor énekeltük testvéremmel a meggyfa tetején, Szörényitől: Csak még fáj, fáj, fáj, fáj, - akkor azt mondtad, ronda! Hogy mondhattam volna, hogy ronda, hát nem ő írta az István a Királyt? Ilyet én biztos nem mondtam, rosszul emlékszel kislányom!
Vitatkoztunk, aztán a vitából édes éneklés lett. A dalok szövegére már csak idébb-odább emlékeztünk, de édesanyám a kapunál megállt, kezét a botjára támaszkodva énekelt.
Kislányom! Emlékszel? Toldi Mária milyen szépen énekelte:
Rövid az élet, ez az élet arasznyi élet
Futnak az évek, vajon melyik mit ígér?
A hegyútban hazafelé jövet bőgtem is, nevettem is, és halkan énekelgettem, csak úgy magamnak, és egész lelkemmel igazat hagytam drága jó anyámnak...

Rohan az idő, elmúlnak a szép napok hamar,
Jönnek a bús, álmodozó, hűvös éjszakák,
Úgy rohan az idő...

Nágocson, 2010 februárjában


(Gilitsch Antalné)





Elvitte a víz



Jani bácsi 82 éves. De még ő sem látott ilyen időt!
Napokig az eget nézte, és rázta a fejét!
Valami nincs itt rendbe gyerekek, valami nagy baj van a Világban!
Ennyi esőt, ennyi vizet nem képes a föld elnyelni! Nagy bajt okoz majd!
Már akkor megvolt az öreg pince, amikor ő eszmélt, a hátsó részében a boroshordók, még elől a répa, a krumpli, és ami kell a konyhára, ami elállt ősztől tavaszig. Nem volt ám hűtőszekrény, se kicsi, se nagy, mint manapság - mesélte.
Arról beszélt, még a dédapja ásatta, gondosan kitéglázták, jó, erős pillért raktak.
Ezt nem lehet ám még berobbantani sem - dicsérte magát a kőműves mester.
Állta az évszázadok sarát, átélte a két nagy háborút! Az egész falú alsó része itt élt jó pár napig, nyugalomban, védte őket a mély, biztonságban voltak. Mind elment már, odaát vannak, nézett át az öreg temető felé, a gyerekeknek meg csak egy öreg pince!
Édesapjával még zsindelyt is tettek rá. Óvták az időtől, az idő vasfogától.
Pénteken reggel rémülten vették észre, hogy megtelt vízzel. A mama nem engedte le, pedig a krumpli is lenn maradt, meg a répa.
Aztán jöttek a tűzoltók, megpróbálták kiszivattyúzni, amit csak lehetett, de hát a víz, az nagy úr!
Kétszer is hallotta egy ifjú tűzoltótól, hogy kár a fáradságért, matuzsálem ez már nem pince.
Döntött! Rég volt ilyen határozott, mert ha az ember felett eltelik 82 év, már hagyja magát.
Menjenek el! Kérem! Menjenek oda, ahol valóban nagy kárt okozott a víz. Most menjenek!
Olyan határozottan beszélt, hogy a még a hetyke fiatalember is összébb húzta magát.
Piroska néni sem mert szólni, tán megvan 60 éve is, hogy ilyen határozottan beszélt volna a párja...
Kedden nagy sóhajtásra, recsegésre, mormogásra ébredt.
A Pince! Összeomlik!
Nem szólt a mamának, gyorsan öltözködött, hogy megnézze mégegyszer utoljára.
Szerette a napfelkeltéket, szerette, hogy egy napot még kapott, és ezen mindig mosolygott, fölfelé nézett és megköszönte. Ez a napkelte neki most a fájdalmat hozta, rémülettől összeszorult szívvel nézte, amint lassan, nyögve összeroskad a pince, magával vitte az évszázadnál is több emléket...
Piroska néni jött, csak egy kis kardigánt terített hátára. Némán álltak egymás mellett, sírtak.
Régen nem ölelkeztek már, de most a karjukkal átölelték egymást, nagyon szorosan, ahogyan valaha 60 éve tették...


(Gilitsch Antalné)





Forró szeretet



A vásári forgatagban valaki hangosan rám köszönt. Csókolom Rózsaóvó néni, hogy tetszenek lenni? Mesélt az életéről, és büszkén mutatta be kicsi fiát, amikor megpillantottam a kicsit, őt láttam benne, valamikor 40 évvel azelőtt, 3 évesen, sebzetten, agyon gyötörve.

Vele történt.

Az anyja imbolyogva ment haza a kocsmából, a kulcsot is alig tudta bedugni a kulcslyukba. A szobából kihallatszott egy kisgyermek panaszos sírása - Mindnyá, megyek, na! - Hol a fotelbe, hol a kiságyba kapaszkodott. Kosz és bűz volt az egész szobában...
- Ez a gyerek meg csak bőg! - Morgott mérgesen! - Mindig csak bőg! Ide csődíti a szomszédokat! Így is mindig piszkálják az embert!
Felvette a fiát, jól megrázta! - Elhallgass! Reggel már kaptál tejet! Mi kell még mi?
Tüzet rakott kályhában. Közben a kisfiával ordítozott. - Hogy elvegyenek téged is tőlem, azt akarod? Mi? Elhallgass már - és jól megrázta. - Nesze most meg is kell fürdesselek, mert azt mondják mocskos vagy. Már a szomszéd is szólt, az a nagyszájú Bözsi néni! Még, hogy elvetetnek! Tőlem! Aztán mér? Mert iszogatok? És, akkor mi van?
A kicsi fázott a fűtetlen szobában, és csak sírt. Az anya nehezen tudta a mocsoktól ragadós rugdalózót leszedni róla. Pattogtak a gombok, ő ettől még mérgesebb lett.
- A rosseb egyen meg, még ez a rugdalózó is az embernek az agyára megy, nincs elég baja!
Elhallgass már! - vÜvöltött a kicsi fiúra! - Mindig csak bőgsz, és bőgsz, hát mit bőgsz folyton?
A mérgét töltötte ki csepp kicsi fián.
Amikor meztelenre vetkőztette a fiúcskát, beletette a lavórba. A szoba, a víz is hideg volt, a kicsi még jobban visított.
- Az anyád szentségit, hagyd már abba!
Aztán rájött, hogy hideg a víz. Kapta magát, és a lavórral együtt feltette a kályhára a gyereket.
Na mindjárt meleged lesz, ne üvölts már, hallod - és rápakolta a szobában lévő fa maradékát is a kályhára.
Kopogtattak.
Hé Mari! Jössz a kocsmába? Meghívlak!
Naná! Hagyott csapot, papot, lavórt, és benne a gyerekét!
Először a lavór melegedett át, aztán a víz.
A kicsi nagyon sírt, égette a forró víz, rángatta két kicsi kezével a lavórt és hintázott vele, addig-addig, amíg le nem csúszott a lavór a földre, a kicsivel együtt.
Az anya csak estefelé ért haza, és a rémülettől egyszeriben kijózanodott. A fiát ölbe kapta, és rohant vele az utcán át, az orvoshoz.
Nem tartották alkalmasnak a gyermek nevelésére.
Amikor hozzánk került oviba, és először segítettem öltözködni, láttam az agyonforrázott kicsi testét. Dickens regények gyermekszereplői jutottak eszembe. Bár a történetét akkor még nem ismertem, de nagyon szorosan öleltem magamhoz, éreztem, tudtam, a kínok kínját élhette át.
Jó apa lett belőle, csendesen vezette kicsi fiát a vásárban, mindketten fagyit ettek, hideg fagyit, de forró szeretettel.


(Gilitsch Antalné)





Volt egyszer egy hajóskapitány



Emlékeztek, milyen jó volt gyermekkorunkban, mezítláb a nyári zivatar utáni pocsolyákban mászkálni?
A lábunk ujjai közt kifröccsent a sár, hogy tudtunk benne cuppogni, mert minden pocsolyának más és más hangja volt.
Nagy eső esett, a falunk patakjában játszottunk, kis szoknyáinkat betűrtük a kis nadrágjainkba és gyerünk.
Hajókázni támadt kedvünk, Ilonka hozott egy rossz fateknőt, így ő lett a hajóskapitány. Mertük a sok sáros vizet a rissz-rossz lábasokkal, mert máskülönben elmerültünk volna fateknőstül, mindenestül.
A Huszárék házánál a kanyarban elakadt a hajónk. Ilonka kiszállt, és eltolta a hordalékot a hajónk útjából, mászott már vissza, amikor felsikoltott!
Egy üveg állt ki a talpából, mi nem mertük kihúzni, egy törött szódásüveg. Mindenki masinált a faluban, Liszi nénéiktől kértünk segítséget, ők mindig otthon voltak. Kihúzta a ronda nagy üvegdarabot, pálinkával leöntötte, fehér lepedődarabbal bekötözte. Szigorú tekintettel utasított bennünket, hogy nem mehetünk vissza a vízbe, mert nagy baj lehet belőle. Kísértük volna haza Ilonkát, de hallottuk az alsó faluvégi gyerekek nevetését, nagy hanggal ijesztgettek bennünket, hogy elfoglalják a vizünket, hajóstól! Ilonka döntött. Először megvédjük a mi vizünket, majd azután megyünk haza. Megvédtük, és mi győztünk. Győztünk!
Másnap nem jött IIonka játszani, és testvére Kati sem. Este a csarnoknál hallottam, hogy a nénik beszélik, Ilonka nagyon lázas, valami üveg elvágta a lábát és elmérgesedett.
Volt egyszer egy Hajóskapitány, élt 9 évet.


(Gilitsch Antalné)





A pompos



Gyermekkoromban hétfőn mindig nagymosás, csütörtökön kenyérsütés volt.
Mindkettőt nagyon szerettem, nagymosáskor pancsolhattam kedvemre, de a kenyérsütést semmi mással nem cseréltem volna el.
Még ma is nagyon szeretem a kenyeret, de amelyet édesanyám sütött, annak íze, illata ma is gyönyörűséggel tölt el.
Kenyértésztából készítette édesanyánk, mindig kettőt, hiszen ketten voltunk testvérek, alakra, formára, a zsömlére tudnám hasonlítani, no de ízre?
Ropogós, barnás színe aranylóan ragyogott a napsütésben, a szánkban olvadt, szétáradt a finom puha csodálatos barnás kenyérbele, nem volt csodásabb csemege számunkra.
Reggel édesanyám így szólt: lányok, kivettem a kemencéből a pomposokat, feltettem a kemencére, de vigyázzatok ám a hamus gödörre!
A hamugödör! A kemencéből, amikor már jól átmelegedett, kihúzták a parazsat, belehúzták a hamugödörbe, és cseréppel letakarták... de aznap nem így történt, édesanyám nem találta a cserepeket... A zetor meg jött, és csak addig állt meg, míg édesanyám felkapaszkodott rá, vitték az asszonynépeket ki a téeszcsé földekre kapálni.
Gyorsan felöltözködtünk, nővérem sokkal ügyesebb volt nálam, megelőzve engem, futott a kemence felé.
Nagyon irigyeltem, hogy megint övé lesz a nagyobb pompos!
És akkor kicsi szívemet markoló nagy sikítást hallottam. Az egész világ megremegett attól a fájdalmas zokogástól, futottam a kemencénk felé, tudtam nagy a baj!

Testvérem a földön ült, kezében szorította az égett lábát, nem volt azon sem bőr, sem hús és büdös volt és égett. Leültem mellé, szorosan átöleltem, és ketten zokogtunk... Nem tudom meddig...
Dédike, jött, mint mindig, ha baj volt, ölbe kapta testvéremet, ahogy öreg beteg lábai bírták, bevitte a konyhába.
Belepisiltette a kis bilinkbe, és leöntötte a testvérem lábát. Kertből hozott nagy lapu és káposztalevet, kezével összezsurmolta, megütögette és rátekerte az égett lábra. Testvérem megnyugodott, elaludt az én ölemben, őrködtem mellette, még a pompos sem jutott eszembe.
Szüleim csak este tudták meg a nagy bajt, vitték is a szomszéd faluba az orvoshoz, hogy mit szól.
Az orvos ellátta a sebet, majd így szólt: Nem lesz baj, tudta jól a dédi, mit kell az égéssel tenni, nyugodjanak meg, mire férjhez megy, nem is fog látszani.
Ennek már nagyon sok évtizede van, és valóban semmi nyoma sincs.
Mi lett a Popossal?
Este megettük, és én a nagyobbikat jó szívvel adtam testvéremnek, hiszen megérdemelte.


(Gilitsch Antalné)





Ami az én dolgom



Hova mész kislányom?
Leszedem a sírokról a koszorúkat, amik már nagyon megszáradtak...
Kiszámoltad? Eltelt már a 40 nap?
El, édesanyám, eltelt.
Mert itt van ám még 40 napig, simogat, segít neked elintézni dolgotokat, ezt is, azt is. Hiszen annyi minden marad az emberre. Én is alig bírtam egyedül.
- De erős legyél lányom, hol a botom, megyek veled.
- De édesanyám, egyedül szeretnék menni, tudod, én szeretném a szalagokat elolvasni, összekötni, az az én dolgom!
- Na persze! Honnan tudnád, hogy kell? Megyek és kész!
Ő botozott elől, én mögötte, némán, szótlanul...
- Dunnyogsz? mer eljöttem, hát ez az anya dolga. Jönnek majd a lányodék is, mert azoknak is itt kell lenni.
- Magam szerettem volna, próbálkoztam még egyszer, de nem vett róla tudomást.
Lassan értünk, itt is, ott is megálltunk, elmondta, hogy megyünk sírt rendezni, ő is jön, mert én még nem csináltam ilyet...
Lassan szerettem volna, az ima után, de ő döntött! És már szedte is szét a koszorúkat!
- Nem édesanyám! Üljél le, és most én csinálom, mert Ő az enyém volt!
- Jól van na, majd kíváncsi vagyok hogy bírsz vele... és leült egy sír szélére...
Nem tudom mennyi idő telt el, megjöttek a gyerekek, és halkan kérdezték
- Anya szóljál, melyiket vigyük a talicskával...
Csendben voltunk, tudtuk mi a dolgunk. Matyikám hozzám bújt, és amikor rákötöttük a fejfára a sok szalagot, elsírta magát.
- Papám, olyan szépen megcsináltuk az otthonodat, örülsz neki ugye?
Egy csöpp szellő megcirógatta arcunkat... tudtam az ő keze volt...
- Mama itt volt a papa?
- Itt volt kicsi szentem... és itt marad örökké velünk, bennünk.
Édesanyám elégedetten szólt. Na szép, de jól odakötötted azokat a szalagokat? Igen édesanyám...
Az imánk után maradtam még egy kicsit, megsimogattam szememmel a földet, mi nyugalmat ad neki, könnyfüggönyön át lepergett egész szép életünk


(Gilitsch Antalné)





Babázás



Meg kell etetned répalevelessel a kacsákat, és a vizükről sem szabad elfelejtkezned, mert a kacsák olyanok, mint ti vagytok gyerekek, egyet isznak, egyet esznek - adta ki a parancsot nagyanyám, egy alig 7 éves apró leánykának.
Ahogy a szekér elvitte a szüleit a kicsilány leült a kút mellé, és aprócska ujjacskájával babaruhát varrt, a rongybabájának. Még főkötőt is varrt hozzá. Sok dolga volt, egészen elfeledkezett az időről, a nagy munkájában a kocsi zörgése riasztotta föl. Jaj Apámék, jaj a kacsák, mert a kacsák voltak az elsők, akik a lovas kocsit fogadták, hápogásukkal elárulták, hogy egész nap koplaltak, az itatóvályú kiszáradva.
A kislány a nagy gyufaskatulyába bedugta a baba staférrungját, a dobozt meg a babát a kút vödrébe tette gyorsan.
Tudta, hogy megszidják, hát szorgoskodni kezdett, kaput nyitott, istálló ajtaját tárta ki, inni adott a kacsáknak, amikor meghallotta édesapja zsörtölődő hangját.
Mi az ördög van ebben a vederben?
A kislány kétségbeesetten futott édesapjához. A babámé - mondta, és tudta, megverődik.
De édesapja leült mellé a fejőszékre, szemügyre vette az aznapi "gyermeki munkát" és így szólt. - Hát kis Juliskám aranyat ér a te kezed, nem is paraszti munkát kéne neked végezned, cifra ruhákat kéne varrnod a pesti nagyságáknak. De Pest messzi van, mi meg itt Meggyesen lakunk. Itt is elkél egy ilyen ügyes kezű kisleány, kapta ölébe nagyapám az én ügyes kezű édesanyámat.
Elfelejtették a szidást és a rosszat. Este a pislákoló lámpafénynél is az én édesanyám aprócska keze munkájáról mesélt az idő.


(Gilitsch Antalné)




Kígyók tánca



Mindig Szent György napon szegődtek dédszüleim is, mint a többi cseléd ember. Szekérre pakolták amijük volt, és mentek.
Kéripusztára.

Dédanyám férfiembert megszégyenítően ügyes asszony volt, olyan rakott kályhát tudott sárból, vályogból tapasztani, hívták is mindenfelé tudománya miatt. Két-három családnak volt egy közös konyhája, így bizony beleláttak egymás lábasába, fazekába.

Janikánk, vékony, szőke, kék szemű legényke volt a maga 3-4 évével maga mögött.
Janika minden reggel meleg tejbe áztatott kenyeret evett. Nagyapámék a küszöbön ülve ették meg a reggelit, de Janika kiment a konyhából, a cselédház mögé a csalánosba.
Gyorsan megette és nap, mint nap visszafutott, - édeszanám tap méd Janita?
Ilyen kedves kérésnek egy anya sem tudott ellenállani, kapott is kicsi Janika, ahányszor csak kért, hisz olyan sovány szegényke, mondogatta édesanyja, ha a többi ezt a kivételezést szóvá tette. A nagyobbacskák gondolták, utána mennek, és majd elveszik tőle. Utána osontak, követték, és a rémülettől még kiáltani sem tudtak.
Janika egy nagy kígyót etetett, egy csodaszép kígyót, olyan cifra volt annak a bőre, mit egy királyi ruha. És közben mondogatta, majd "tapsz méd, no", és simogatta a nagy kígyó fejét. De egyszerre csak nagyapám elsikoltotta magát, a kígyó nem siklott, hanem ahogy a gyerekszemek látták, karikázott tova az erdőbe...
Ahány ember volt pusztán mind indult a kígyót megkeresni, kapával, kaszával, fejszével, míg az erdő közepére nem értek, s ott olyat láttak, amit emberfia nem látott addig...
Nagyapám szerint, aki már 7 éves is megvolt akkor, legalább 30 kígyó volt, és csodálatos köveket őriztek. A cselédnép nem is szólt a rémülettől és a csodálattól jó ideig, de aztán a kígyók köré tüzet gyújtottak, körbe karikára...
A kígyók sírtak, az ég felé emelgették fejüket, ott égtek el a köveken, nem is próbáltak menekülni, féltették a gyémántjaikat.
Az emberek a hamu alatt keresték a kígyók testét, de nem találták, egyet sem találtak, és nem találták a gyönyörű drágaköveket sem. Eltűntek.

Janiból jó kondás lett, és ki tudja mér, a kondáját mindig arra hajtotta az erdőben, ahol régen a gyémántfúvó kígyók laktak. De a kígyókról soha nem beszélt. Csudaszép ostornyeleket faragott, és azokat a legszebb kígyók táncával díszítette.


(Gilitsch Antalné)





Répaszedés és kémia óra



Tabra jártunk gimnáziumba testvéremmel.
Tanuljatok jól lányok, szólt be édesanyám reggel, mielőtt traktorral kivitték őket a répaföldre.
Hazafelé állítsátok meg a buszt a Mária képnél, ha nem kiáltok, akkor a 3. nyárfánál lesz a ruhátok, és gyertek a legbelső részre. Édesanyám elment, mi öltözködtünk és vittük a tejet, tejcsarnokba. Csak annyi időnk volt a busz indulásáig, hogy Mariska néninek odaadtuk a tejkönyvet a kannával együtt. Józsi bácsi az autóbusz vezetője sokunkat megvárt, számon tartott minden bejáró tanulót.
Hideg idő volt, zúzmarás hideg november. Egyáltalán nem volt kedvünk a répaszedéshez. A gimnáziumtól a buszmegállóig csak nézegettük az eget, és mindenki egy kis esőt kívánt volna, de hiába!
Józsi bácsit megkértük, hogy álljon meg a busszal a Mária képnél. Többen is szálltak le velünk.
Jó répaszedést lányok, fiúk! Kiabálta Józsi bácsi, és még dudált is az édesanyáknak jelezve, meghozta a segítségeket.
Édesanyám már messziről kiabált, hogy a ruhák ott vannak az utolsó répakupacnál. Felhúztuk a rossz mackónadrágunkat, a gumicsizmánkat, a rossz pulóverünket, és szedtük a cukorrépát, kupacokba dobáltuk. Nagyon hideg volt, a kezünk is fázott, ahogy törtem le a répa szárát kezem berepedezett, vérzett. Édesanyám a zsebkendőjével bekötözte, sajnált, de nem ért rá, mert mire lemegy a nap, jön a traktor a répánkért és viszik leméretni.
Nagyon nehéz volt, csak kérdezgettem édesanyámat, hogy meddig a miénk? A harmadik nyárfáig, jött a sietős válasz. Döbbenten néztünk egymásra testvéremmel, de nem annyit kapáltunk. Nem hát! De elvállaltam a Varga keresztanyáék részét is, mondta nagy örömmel drága édesanyánk. Akinek ilyen ügyes lányai vannak? Na énekeljetek lánykáim, ne szontyolodjatok el, ebből lesz az új nagykabátotok!
Mire végeztünk, sötét lett. Messziről láttuk a zetor lámpáját. Édesanyám elé ment és a Juhász gyerekek segítettek feldobálni a sok cukorrépát. Mi leszálltunk a horhónál, édesanyám ment leméretni a mázsa-házhoz. Nagy örömmel jött haza, mert csizma is lesz lányok, olyan ügyesek voltatok! Gyorsan kis reszelt hagymás krumplit készített vacsorára, közben mi vizet húztunk a kútról és etettük az állatokat.
Elfáradt aznap mindenki. Mosakodás és vacsora után álltunk neki tanulni. Ki a kisszéken ki a hokedlin a sparhelt mellett. Alig pislákolt a szemem, de tanulni kellett, kémiából másnap dolgozatot írtunk. Későn feküdtünk le, szüleink már elaludtak. Nekünk sem volt kedvünk beszélgetni.
Másnap Nelli néni kérdezte kémia órán, hogy mi történt a kezemmel. Répa szedés ideje van tanárnő kérem, jött a segítség Kareszünktől.
Nelli néni együttérzőn simogatta meg a fejünket. Jó Ember válik belőletek gyerekek!


(Gilitsch Antalné)





Jégfüggöny tánc



Ezer éves fényjátékot játszik
A benti és a kinti világ
Látom ablakomon át
Nézem a jégbe fagyott függönycsodát.
Csipkefüggöny gyöngyszínekkel táncol
Zene szól, égi szerenád.
Bent a régi ódon függönyön a ráncok
Próbálják járni még az égi romantikát.
Bent holt anyag,
kívül az élő
egymás karjába illő.
Együtt, egymásnak játszanak.
Játékuk derűs és megható.
Csábító!
Csábítja a kinti csilingelés a benti csendet,
megszegi az állandó rendet.
Hiszünk a csábnak, a bujának
Hiszünk a csillogó világnak
Csipkefüggöny mögé rejtve élünk
Parányi életünk tört tükör,
Nem látszunk akkor sem, ha letörlöm
a lelkem meleg páráját,
mit szívem rámol.
Mert a Lélek nem az évekkel számol,
mindet visz!
Nem írja le még a végszót
Hiába hallani a dobszót,
Maradni kéne még
Mondani szép tündérmesét.
Mikor a fagyott jégcsipke függöny,
Könnyeket ejtve olvad majd szét.
Benn az öreg függönyön a ráncok
siratnak egy régi tündér románcot.


(Gilitsch Antalné)





        Végigsöpört élet



Végsöpört és itt hagyott
a széttépdelt álmokkal az Élet.
Fékeveszetten rohant velem
Sok időt nem hagyott itt sem, ott sem,
Csak kóstolgatott, csak letépett,
ezer sebhelyet hagyott.
Rendet sem vágott, csak úgy kaszált,
életlennel, kaszabolt talán.
Nem is törődtem eddig vele.
Most látom csak,
ahogy az életem rétjeit utoljára bejárom
Sok a károm.
Pedig van biztosításom
az életre!
A konok, így is elvette, s
megtépte,
agyontaposta, megannyi részre.
Nem perlekedem!
Még akkor se,
ha egy darab cseréppel vakarom véresre a testem,
És cipelem,
majd a holt víznél leteszem.
A lelkem meg ellebeg,
s dalol, ahogy szoktam én,
könnyedén.
Mert semmit nem ér a földi fény
többet az Éginél!


(Gilitsch Antalné)





Sírig és azon is túl



Fejembe zakatol édesanyánk szava, le kell kötni a temetőben a vázákat, mert elfagynak, aztán nézhetünk!
Hallottam a hangokat, a figyelmeztetéseket nap, nap után. Reggel aztán felriadtam. A vázák!
Lopva nyitottam az ajtót, csak résnyire. Megkönnyebbültem. Még nem fagyott.
Le kell kötni a vázákat! Ha én nem leszek, elfagynak, majd meglátod! Senkinek nincs erre gondja!
Mindenki mással foglalkozik - hallottam édesanyánk korholó szavait.
Elhessegettem a gondolataimat. Begyújtottam, tettem-vettem, az eső is cseperegni kezdett, no majd holnap kimegyünk, odáztam el a dolgot.
A lépcsőn felfelé már zakatolt Édesanyánk mondata: ha én nem leszek...
Ahogy felértem, hívtam a testvéremet. Megyek a temetőbe lekötni a vázákat. Jössz te is? Hát persze, de hát esik, nem inkább holnap? Nem baj, akkor is lekötjük!
Megértette aggodalmamat.
A sírnál kipakoltam a szatyorból. Újságpapír, szemetes zsákok, szatyrok, madzag, olló.
Testvérem nagy szemekkel nézett. Ennyi újság? Nem lesz sok? Nem! Mondtam anyai határozottsággal, ha kitöröltük, összegyűrve jó púposan kell az újságokat belegyömöszölni a vázákba, majd rá a zacskó, hogy lefolyjon róluk az eső. Testvérem kérdőn nézett rám, mert? Mert, mert! Ne mértezzünk! Édesanyánk így mondta, ne kérdezz már annyi mindent! Egymás mozdulatait figyelve gyűrtük az újságpapírokat a vázákba. Így jó lesz? Lestünk az Ég felé!
Minden sírt gondosan lekötöttünk, visszafelé édesanyáméknál még megálltunk egy pillanatra.
Látod édesanyánk? Púposra kötöttük, ahogy tanítottad!
Indultunk volna, de egy kis mosollyal visszanéztünk, majd egymás kezét szorítva indultunk, mint gyermekkorunkban.
Így volt!

Köszönjük édesanyánk!
Sírig tanítasz bennünket és azon is túl


(Gilitsch Antalné)





        Haláltánc



Kopogtatok emlékeink kapuján
Benn zenénk szól, boldogságunk bálján
Sóhajok tánca mit művel az emlék
Tebenned én, bennem te lennél
Érzem szívünk egybe dobban
Tartasz idők óta karjaidban.
Egymásba bújtunk ifjan kócosan
Napok vágtattak velünk és az évek
Mi csak nevettünk
Nevetve szerettünk.
Lányos hajamat tükörben nézted
Vártál rám, míg asszonyoddá érek
Vad szilaj élet.
Szépséges mámor.
Nem láttál ilyet kerek e világon.
Szélsebesen vágtat az idő az álnok
Egyre lassabban jártuk a táncot.
Hajunk fehér, tükör se látja
Arcunk bánat szántotta barázda.
A mi zenénk szólt a halálnak bálján
Nem volt még párja
Téged vitt el a haláltáncba.


(Gilitsch Antalné)





        Életünk tükre



Napok telnek, hónapok.
Sodródom gonddal, bajjal.
Hajam lassan, mint agy szalmakazal,
hol fakó, hol élő még talán.
Az idő bánik el velünk.
Először csak játszadozik,
aztán elveszi mindennek a fényét,
Az életünk tükre összetörik.
Bennünk és kívül már, mit sem ér
a múlttal fakult sok csillogó emlék.
Sodródom a gonddal, bajjal.
Napok telnek, hónapok,
Évek múlnak nagy robajjal,
Mert összeomlik mögöttünk az út,
ahogy hirdetik nagy szigorral,
nincs visszaút!
Én már csak magamnak múlatom az időm,
hiszen hiába is szól a báli zene
Már nem való az ember a táncba,
ha nem fénylik haja s ruhája,
Más táncot járunk nemsokára,
mert mindennek van árcédulája.


(Gilitsch Antalné)



        Régi sóhaj



Szótlan volt a csend,
csak szívünk dobbant.
Minek is beszélni, szavakat keresni
egymást akartuk érezni.
Én téged, te engem.
Összegubancolva.
Kínnal, bajjal, nagy robajjal.
égő testtel, fájó sóhajjal,
míg erőnk bírta.
Már soha nem jön vissza.
A csend régi sóhajjal üzent
A mi csillagjainkról mesélt nekem.


Gilitsch Antalné




        Hogy mondjam el



Hogy mondjam el,
hogy kínlódás az élet?
Hogy nélküled is nyílik vadvirág,
hogy ezer madár zengi kedves dalunk,
szólamokban cimbalmozik a nyár.
Elmondjam-e?
Hogy mindenben téged látlak,
Ha szellő mozdul, te simogatsz,
ha a nap sugara érinti az arcom,
az is te vagy!
Hogy mondjam el?
Fáj nagyon,
emlékké érett szép szerelmünk,
benne te és én,
és az üvegtükrös életünk,
összetörve.
Hogy mondjam el?
Lassan csomagol a nyár is,
drótunkon már gyakorolnak az útra kelők.
Emlékszel?
Meglestük,
búcsúzásuk fájó perceit.
Fészkükben maradt párjukhoz,
hogy röppentek vissza,
az utolsó csókra!


Gilitsch Antalné




        Segíts Úr Angyala



Csak ültem anyám ölében szorosan,
a fogason lógott ruhákkal remegtem.
Féltem.
Sírt!
Először halkan, hogy senki ne hallja,
előlünk is titkolni akarta.
De zihált mellében a keserűség marta.
Fel, fel hangzott a fájó ének,
Már én is tudom, a szenvedők így beszélnek.
Aztán ketten szorongtunk ölén,
és kiszívtuk belőle a reményt.
Még azt is nekünk adta,
mint este a kenyeret.
Halkan szállt magasba az ima,
egy anya és két kicsi lánya,
Segíts Úr Angyala!
Aztán csak sóhajok voltak.
Mélyről fülembe zsurmolódtak,
s maradtak örök helyet keresve.
A gyötrelmek.
Anyánk szent ölében.
Beletemetődtünk az éjbe,
a biztonságot adó anyai ölbe,
ott kuporogtunk csupa könnyesen,
imára kulcsolt kezünkkel.
Áldott Szűz Anya segítsen,
hogy legyenek bizton holnapok.
Rejtőzködve kutatom múltunk megannyi kínját,
mit elrejtettünk.
Most feltépett sebként újra bánt.
Hol vagy Anyám?
Úgy visszavágyom az öledbe,
hogy többé könnykeserv ne esne anyai szívre,
gyermeki kézre!
Csak ülnék szorosan öledbe,
a fogason lógott ruhákkal remegve
félnék!
De újra visszamennék!


Gilitsch Antalné




        Földi, égi béke



Láttam elkésni a Napot.
Álmosan dörzsölte szemét,
a nagy égbolt keleti felén.
Pilláira ragadt csillagporos álom
összegubancolódva ezer kis sugáron.
Lent az álom borította tájon,
fészkében csőrét nyitva felejtve,
egy kis énekes a rejtekébe,
bele feledkezett a végtelenbe.
Harmatos lepelbe bújó vadvirágok,
köd takarta csizmás rétek,
halkan pihegtek.
Hagyta őket az Öreg Nap.
Sugaraival mindet végigcirógatta,
aki fázott, betakarta,
mint a jó anya,
ki gyermekeit óvja.
Pilláin ragadt álom hívta,
így ő is visszabújt pár pillanatra.
Az öreg Hold mosolyogva hagyta,
maradt még egy kicsit,
álomport szórt a kis hajnalpírra,
hogy e békét ne zavarja!
Nem mozdult semmi!
Olyan volt ez, mint a mesében
béke volt,
földön és az égben.


Gilitsch Antalné






Anyámasszony katonái



Nem látta egymást a két legényke a tavaszi szünet óta. Megnőttek e rövidke idő alatt is, és most mustrálgatták egymást. Nem szóltak, csak nézték egymást, némán, szigorú gyermeki szemekkel.
Mindketten dédikénkbe kapaszkodtak, egyik jobbról ölelte, a másik balról, jó szorosan, mintha nem akarnák sohase elengedni.
Na, ne legyetek ilyen anyámasszony katonái, szólt rájuk dédikénk, és a két karjával összetolta őket. Nagy legények vagytok, hát úgy is kell viselkednetek.
A két fiú, nagy ámulatomra azonnal kibújt dédi menedéke alól és a két biciklit vizsgálgatták, mindjárt lett is közös témájuk. Megnézték a biciklikre ragasztott matricákat, és megegyeztek még a cserében is. Rögtön cseréltek is, mindegyik a másikéra volt kíváncsi.
Nem is láttuk őket egész délelőtt. Amikor tojásért mentem a tyúkólba, mindketten fenn ültek a góré tetejére vezető létrának a legtetején. Óvatosan lépkedtem, még a lélegzetemet is visszafogtam a félelemtől. Mi lesz, ha leesnek? Ha beszorul a lábuk? Ha öreg a létra foka? Nem is vettek észre! Arról beszélgettek, hogy már olyan magasan vannak, mint a repülő, és holnap a padláson fognak házat építeni kukoricacsutkából, ha a dédike megengedi.
Óvatosan kihátráltam a tyúkólból, és csak reménykedni mertem, talán dédikénk nem engedi őket a disznóól padlására felmászni.
Azt mondta dédikénk, hogy semmi gondja nem volt velük, és nagyon jó gyermekek. Kikutathatták a kis konyhánk titkait, még a szép szobába is hempereghettek a szép szőnyegen, pedig az mindenkinek szigorúan tilos volt.
Elárulták még a titkot is, hogy dédikével fenn voltak a legnagyobb padláson, az igazi nagy létrán, és nem is féltek, csak a dédit féltették, mert öreg már a lába. Agyonra szeretgettük dédit a jó kis élményekért.
Egész nap dédinél jártak a gondolataim, féltettem őket. Hisz az egyik legényke az én unokám öt és fél éves, a másik legényke testvérem unokája már hatéves múlt a napokban.
Áldja meg a jó Isten drága édesanyánkat!

Nágocs, 2009. év júliusában.

Igazi legényekké nőttek az évek alatt, mindketten középiskolában tanulnak már, és lábujjon sem érem fel őket egy ölelésre.


(Gilitsch Antalné)





Babszedés



- Minden sorba vetünk már az idén lányok! - mondta babrakás idején édesanyám. - Majd a másik oldalba tarkát rakunk, ide a fehéret.
- Minden sorba? - csúszott hajunk széléig a szemöldökünk. De édesanyám válasza nagyon tetszett.
- Hát lányaim, tavaly még a kicsi is kisebb volt, idén már a nagy is még nagyobb. Na kikről is beszélhetek! Hát rólatok lányaim! Jól megrakjuk, és mindenre futni fogja, meg még marad a télre is.
Két napig raktuk, egy kisebb zsákra valót elraktunk, és még keresztanya is küldött, azt is. A kapálás után el is felejtettük a sok babot, az aratás és a masinálás elterelte a figyelmünket róla. Míg a kenyér ünnepe körül egy este így szólt édesanyám.
- Vacsora után ágyba lányok! Holnap hajnalban babszedés! A tarka már beérett, nagy a szeme most a babnak, nehogy valaki előbb szedje fel, mint mi.
Talán még a kakas sem kukorékolt, mi már battyogtunk a nagy lazsnakruhákkal, vékákkal a hátunkon, ki a kukoricaföldre. Hajnalnak hajnalán igencsak népes volt a határ. Édesanyám ide is, oda is köszöngetett, jó munkát kívántak egymásnak. Mi szedtük, édesapánk hordta a föld két szélére. Nagyon sok lett a bab. Pár éve még szerettem is szedni, mert ha lemaradtam, a felnőttek elnézték, de most hirtelen nagy lettem, úgy tűnt ezt mindenki észrevette, mert nem igen segítettek. Csupa latyakok voltunk. A mackónadrágom szárába belefúródott a kódistetű és annyira feldörzsölte a lábaimat, alig tudtam menni. Szóvá is tettem panaszomat édesanyámnak, de ő csak vidáman válaszolt.
- Kislányom! Nem te kapáltad véletlenül azt a sort? Ilyenkor árulkodnak ám a kódistetük!
Mérgemben nem is szóltam semmit! Honnan is tudná édesanyám, hogy ki kapálta? Miért kellett ilyen korán kelnünk, nézd meg, elázott még a csizma a lábamon is, mutattam lábamon a rossz csizmámat.
- Mert kipörög a héjából te kis Borsószem Hercegkisasszonykám! - Nevetett rám édesanyánk, és beállt mellém segíteni, hogy a kedvem is visszajöjjön... Édesapám alig győzte a hordást.
- Nemsokára jön a Madarász Jani bácsi hazahordani, iparkodjunk! Még nem is delelt az égen a nap, mi már ballagtunk a szekér után hazafelé. Nagy jókedv hallatszott a földeken.
- Nagyon ügyesek vagytok Juliska, hogy már végeztetek!
- Jó napszámosaim vannak! - Válaszolta édesanyánk vidáman. Ahogy hazaértünk, udvart kellett söpörnünk, és a nagy ponyvákra, lazsnakruhákra teregettük a babot, hadd szárogassa a nap. Aztán cséphadarókkal, villával lehetett verni és forgatni. Így ment ez napokon át.
- Édes lányaim! - Csapta össze kezét édesanyánk, amikor az istálló előtt zsákokban állt a bab. - Nincs gondunk az iskolakezdéssel! Lesz pénz cipőre, ruhára, könyvekre, füzetre, mert a téeszcsében ki tudja mikor is fizetnek...

Nem szerettem a babszedést, de nagyon szerettem a felnőttek közt lenni. Szívesen hallgattam a meséiket. Azt nem tudom, hogy mi volt az igaz és mi nem, de nagyon szép történetek voltak. Hol sírással, hol meg derűs kacagással lett vége a történeteknek. Olyanok a történetek, mesék, mint maguk az emberi életek. Hol szomorú könny, hol vidám nevetés ül az emberek szemében, lelkében.


(Gilitsch Antalné)





Mézeskalács szív



Nagyon régen.
Szent György napi búcsú volt nálunk. Hetedikesek voltunk, már csaknem nagylányok. Fiatalok, szépek, nyiladozott szívünk-lelkünk... ismerkedtünk a szépet látás érzelmeivel. Nézegettük a korban hozzánk illő fiúkat. Tetszett ez is, az is. Barátnőimmel egy csapatban jártunk még, lánycsapatban nézegettük ezt a számunkra ismeretlen világot. Délelőtt misén voltunk, ebéd után az új ruhában találkoztunk a Nepomuki Szent János szobornál. Nagyon szépnek láttuk magunkat is, a világot is és némely velünk egykorú legényt is. Még magamnak is nehezen vallottam be, de már volt szívemnek-lelkemnek kedves legény, de azt a világon semmi pénzért el nem árultam volna senkinek.
Nagyon szép kis kosztümöt varrt nekem Zsófi néni. Derékban rakott kis szoknyával és háromnegyedes ujjú kabátkával. Már minden nap felpróbáltam titokban és járkáltam a nagyszoba tükröse előtt, próbálgattam a búcsúi járást, mert egy búcsúban szépen kell járni...
Alig vártam a délutánt. Volt ott minden! Céllövölde, ringlispíl, mézeskalácsos, aki még mézeskalács szívet is árult, tükröset! Nagyon sokan sétáltunk a búcsúi árusok között. Nézegettük a szerelmes párokat. A nagylányok kezében, a céllövöldében lőtt rózsa árulta el, hogy már van udvarlója. Mások kezében mézeskalács szívet láttam. De jó lenne, mondtam a lányoknak, ha én is majd egy ilyen szívvel sétálhatnék egyszer a búcsúban! Irigykednétek rám? Nem, á mi nem! Mondták, de jót nevettünk!
Mi még bálba nem mehettünk, így csak sóvárgó szívvel néztem, ahogy testvéremet öltözteti édesanyánk; igazi szép nejlon ruhája volt.
Az egész kis falunk tele volt a szép muzsikaszóval! Szívem szakadt bele. De nemcsak az enyém! Este a csarnoknál mi kisebbek a nagy híd szélén üldögélve néztük a bálba sétálókat csinos pörgős báli ruhába öltözve.
Másnap az iskolában az egyik szünet után egy titokzatos ajándék várt a padomon. Egy igazi mézeskalács szív! Nem volt senki még az osztályban, csak én. Annyira zavarban jöttem, hogy sírva kifutottam a teremből. Szalai tanárnéni látta a sírós arcomat és utánam sietett, azt hitte, nagy baj van. Sírva meséltem el, hogy mézeskalács szívet találtam a padomon. De hát ez nem nagy baj! Simogatta meg a fejem! Lassan nagylányok lesztek. Tudod, kitől kaptad? Nem tudom, hajtottam le a fejem. Na majd kiderül az, mondta mosolyogva, és messze nézett a szép szemével, talán a múltat látta és benne önmagát ennyi idősen.

Sohasem derült ki, hogy kitől is kaptam a mézeskalácsszívet. Dédikénk csak rázta a fejét és mondogatta, csak úgy magának, de úgy ám, hogy én is jól halljam. Milyen bákász legények születnek mostanában! Nem úgy van, mint az én lánykoromban.
Sokáig őrizgettem a kis mézeskalács szívet, a tükrös szekrényünk dísze lett.

A vándorló idő vitt engem is és a kicsi piros mézeskalács szívet is magával - csak a szép, titokzatos emlék maradt belőle.


(Gilitsch Antalné)



Rigó asszony kulcsa



Szokatlannak tűnhet, de megesik néhol,
hogy segítenek is a jó szomszédon.
Így járt rigó asszony ki fészke kulcsát
A szokott ágra akasztotta, mert
nem szerette volna,
ha fészekaljába bárki bemukkanna.
Iskolában vitte két kis fiókáját,
Ágról, ágra szálltak,
ezt hívják rigónyelven szárnynyitogatásnak.
Anyjuk és a kicsik is jól elfáradva,
a háta tollába kapaszkodott két kis fiókája,
így röppentek haza.
Ez a nagy teher még nem is nyomta hátát,
mikor fészkéhez ért, kereste a kulcsát.
Ki volt az?
Ki járt itt?
Fütyülte szerte,
Mi történt, ki volt az?
Szólt az erdő szerte.
Mígnem álmosan ki nem bújt a szarka,
még tollas feje búbját vakargatva
szólt nagy csőrrel.
Csak találtam.
Itt lógott gazdátlan!
Pontosan a szemembe csillogott, villogott,
hát szarka létemre nem hagyhattam ott!
Az egész erdő neheztelve szidta.
Azonnal adja vissza!
Hozom már, hozom már, szólt a szarka,
és egy nagy csomó csillogó kulccsal jött vissza.
Itt vannak, mindenki keresse a magáét,
nem tehetek róla
tojásból keltem én is, mint a többi fióka.
Jól van, na!
Nevette az erdő, tudjuk, csak nem mondjuk
Te vagy a csillogó beszerző.
Rigó asszony rátalált fészke kulcsára,
és belefektethette fiókáit a tollas puha ágyba.
Szarka néne úgy elszégyellte magát,
Magával vitte az összes kis szarkát,
és meg sem álltak az erdő széléig,
a legmagasabb nyárfa tetejéig.
Most is ott lakik,
Csörögve-pörögve,
Örökké veszekszik.


Gilitsch Antalné




          Éled az élet



Friss cseppekben éled az élet.
Eső gyöngysorából,
még itt játszanak.
Virágos szirmokon táncot járnak,
kalapot festenek a szép világnak.
Hálás a reggel.
Kicsit nyújtózkodva,
az esőcseppektől ittasan
kábultan néz fel.
De szép a világ!
Élni kell tovább.


Gilitsch Antalné






    Kegyetlen idő



Vizitkor érkeztem. Csend volt a kórtermekben, de olyan békétlennek tűnt ez a csend. Sóhajok hallatszottak itt is, ott is. Várni kell, szólt a nővér. Tudom én már hat éve, tudjuk és remélünk. A professzor hangja ébresztett a valóságba. Asszonyom! Haza mehet a férje, bent leszek az orvosiban, keressenek meg. Igen! Persze.
Valami furcsa szorította a gyomromat. Papám már ült az ágyán és felöltözve várt. Nocsak! Ilyen fürgén? Kérdeztem, de nem mosolygott, rám nézett és ott ült a szemében az igazság. Hogy a könnycsepp rá ne essen a kezére, elraktam a kis szekrényből is a többi holmiját.
Ircsi néni állt az ajtóban. Haza engedik ilyen állapotban? Szörnyülködött. Mi nem mertünk szólni, csak hallgattunk. Fáradtan búcsúzkodott betegtársaitól, és indultunk a folyosó végére az orvosi szoba elé.
Leültünk és vártuk az orvost. Nyílt az ajtó, bennünket hívtak. Hosszú csend lett, miközben az orvos újra átnézte a papírokat, majd lassan ránk nézve letette maga elé. Hát kérem! Nem jártunk sikerrel. Értelmes ember maga Anti! Mi már a vizsgálatok idején mindent megbeszéltünk. Nem is szaporítom a szót. El kell rendeznie, ami gond még van, amilyen gyorsan csak lehet.
Mennyi időm maradt? Kérdezte párom csendesen. Talán három hónap, de lehet, hogy négy. Ilyen kevés? Kérdezte párom és kezét nyújtva annyit mondott, köszönöm, hogy őszinte volt hozzánk.
Indultunk, hazafelé. Csend volt köztünk és a könnyek. Megállított a kedvenc kis helyünknél, átölelt és így szólt - Ne haragudj, hogy el kell mennem, mindenre megtanítalak még, amire lesz időm.
Tudom, nem így terveztük, de... elakadt a hangja és mindkettőnkből kitörtek a fájdalom könnyei.

Siófok és Nágocs között 2011. augusztus 26.


Gilitsch Antalné


      Jössz-e velem



Jössz-e velem egymást nézni,
Igéző szemekkel?
Jössz-e velem dombon járni,
és a tetőn meg-megállni
Csendesen.
Jössz-e velem táncba járni,
Két karodban lágyan ringni
Kedvesem?
Néztük egymást megigézve,
Templomdombon megpihenve,
Csendesen.
Vittél engem táncot járni,
Két karodban lágyan ringni
Kedvesem.
Megyek hozzád egymást nézni,
Megyek dombra megpihenni,
Csendben megyek
Kedvesem!


Gilitsch Antalné




          Kedvesem



Erdőt jártunk, mezőn szálltunk,
Égen, földön barangoltunk
Szerelmesen kóboroltunk,
Kedvesem.
Erdőt járom, mezőn szállok,
Égen, földön nem talállak
Kedvesem.
Ha erdő-mező újra nyílna
Ég és föld is rólunk szólna
Kedvesem.
Erdőt járnánk, mezőn szállnánk,
Szerelemben kóborolnánk,
Kedvesem.


Gilitsch Antalné




          Mi lenne



Mi lenne, ha újra lennénk,
Keserves ábrándja csodának.
Mi lenne, ha hozzád bújnék,
Fehér gyolccsal leterített szobában.
Karodban csak elpihegnék.
Fehér gyolcsos kis szobánkban
álomittas boldogságban,
veled együtt halnék.


Gilitsch Antalné






Szaftos kenyér édesanyám módra



Olyan fenségesen gyomorédes ételszagok jöttek a kis konyhánkból, ahol gyermekkorunkban édesanyám főzte a finom vasárnapi ebédet, még a babázást is abbahagytuk. Az orrunk és a gyomrunk jelezte, nagyon finom fő ott a lábasban. Testvéremmel álldogáltunk az ajtóban és sóvárgó szemekkel figyeltük édesanyánk mozdulatait. A fakanállal megkavarta a tyúkpörköltet, és ahogy megkóstolta, a pörkölt szaftja lecsöppent áldott kezére. Akkorát nyeltünk, hogy megállt édesanyánk kezében a fakanál. Drága anyánk huncut mosolygással kérdezte.
- Csak nem a finom illatok hoztak ide benneteket? Egy kis szaftos kenyér megfelelne?
És már szelte a nagy kenyérszeleteket, belemártogatta a tyúkpörkölt szaftjába, és a kezünkbe adta. A küszöbre ülve ettük meg a világ legfinomabb vasárnapi tízóraiját, kezünkön végigfolyt a pörköltszaft, áldott ízeket hagyva annyi évek múlva is maga után.
Az édes majszolástól csak édesanyánk figyelmeztető hangja rezzentett fel bennünket.
- Aztán délig elég legyen!
Nem csupán a mi arcunkon rajzolt fenségesen finom nyomot a szaftos kenyér, kis utcabéli játszótársaink arca is árulkodott a finom vasárnapi tízórairól.
Vasárnap ahogy pörköltet főztem, egy kis szelet kenyeret mártottam a szaftba, de nem találtam azokat a régi ízeket - elvesztek, mint annyi más a múló idővel.


Gilitsch Antalné




Volt egyszer egy Aranycsapat



Abban az időben történt, amikor a televízióról még nem is hallottak szüleink, csupán a rádiót hallgathatták, de ez sem volt minden otthonban. Dédikénk szerint szemfényvesztés a rádió, mert hogy is tudna emberi hangokon egy doboz beszélni.
Csendes volt az egész nagyvilág, még ezer sebből vérzett Európa a nagy háború okozta sebektől.
1953. november 25. Hiába éltünk a világ végén, a kicsi kis falunkban a férfinép, asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt jól tudta, ma lesz a nagy nap. A magyar labdarúgó válogatott elutazott Londonba! Mindenhol a mérkőzésről beszéltek. A kocsmában, boltban, földeken, pincéknél, ki így, ki úgy remélte a győzelmet, de hangosan nem merték kimondani.
Aztán elérkezett a nagy nap. 1953. november 25. Szepesi György közvetítette a mérkőzést szívvel és lélekkel, mesélte a rádió hallgatóinak, ahogy a magyarok, a mi válogatottunk bevonult a stadionba, ahol 105 ezer néző láthatta a csodát. Szepesi sorolta a nagy neveket!
- Jönnek a mieink! Jön Bozsik, Budai, Buzánszky, Czibor, Grosics, Hidegkúti, Kocsis, Lantos, Lóránt, Puskás és Zakariás, micsoda nagy csapat! Minden percét átélték a mérkőzésnek a mi kis falunkban a rádiót hallgatók is, és a mérkőzés végén a 6:3 eredmény után könnyezve ugráltak a meglett férfiak a győzelmi mámortól. Egy-egy gól után lendültek ám magasra a lábak, és könnyezve ugráltak, ölelték át egymást az emberek! Lélekben mindenki ott volt a londoni stadionban, büszkén, hogy magyarok lehetünk.
Így történt, hogy egy legényke, aki végighallgatta a meccset, és nagyon szerette a focit, bár aprócska volt, kívülről tudta a nagy meccs minden percét. Az utcában mindenkivel, legyenek lányok vagy fiúk, megtanította az Aranycsapat nevét. Nagy meccseket játszottunk az utca porában, és jól elvertük az ellenfeleket. Mindennel focizott, ami gurult és ami nem. Aznap este is így történt. A tejcsarnokba hozta a két kanna tejet. Hangos volt tőle az utca, ahogy jött és közvetítette nagy hanggal a nagy meccset. Két kezében a tejeskanna, ügyes lábakkal irányított egy sárgombócot. Nagy hanggal játszott és közvetítette a mérkőzését.
- Budai adja Buzánszkynak, Buzánszky átrúgja Boziknak, Bozik passzolja Puskásnak, na és Puskás lövi nekem, én a jobb lábamat ügyesen felemelem és ezzel az aranylábammal berúgom és Góóóóól! Ott álltunk az utcán és láttuk a mérkőzést is és a nagy gólt is. Úgy felrúgta a kezében lévő tejeskannát tejestől, hogy az összes négylábú állat az utcánkban a nagy játékos által kilőtt tejet lefetyelte.
Nagyon szerettük hallani, ahogy játszik, titokban arra gondoltunk, talán ő is Szepesi György lesz, és már hallottuk is milyen nagy hévvel, szívvel, lélekkel közvetíti nekünk a meccseket. De nem így alakult az élete. A kicsi falunk gyermekei közt ő volt a nagy „Szepesi”, akinek ráadásul még aranylába is volt, mert minden labdával, kannával kapuba talált.


Gilitsch Antalné


      Harang szól...


Harang szól, lelkek hírvivője
Csendesedjen el Föld és Ég!
Egy drága ember költözik a mennybe,
Látom már az angyalok seregét.
Ölelő lelkek mind-mind hazavárják
Mennyei otthonába az új érkezőt.


Gilitsch Antalné

Drága Boriskám, hogy kapaszkodtunk egymásba, évtizedekkel ezelőtt is - és a nagy harcban is.
A jó Isten vigyázzon rád! Örök Barát, örök Tanító voltál Boldizsár Imréné

A Nágocsi Általános Iskola Nevelőtestülete az 1979/80-as tanévben



Csipkeszélű főkötő



Hajnalban keltették fel, még a nap is álmosan törölgette a szemét.
- Karádra megyünk a vásárba, és ma te leszel a ház kis gazdaasszonya lányom. Meg kell etetned répalevelessel a kacsákat, és a vizükről sem szabad elfelejtkezned, mert a kacsák olyanok, mint ti vagytok gyerekek, egyet isznak, egyet esznek - adta ki a parancsot nagyanyám, egy alig hét éves szőke hajú, kék szemű copfos leánykának.
Ahogy a szekér elvitte a szüleit, a kicsi lány szorgosan letörölte az asztalt, kisöpörte a konyhát, de amikor a varrógép lábánál megpillantotta a kis fadobozkáját, benne a babaruháival, mindent elfelejtett.
Fogta a kis dobozkáját, leült a kút mellé a kisszékére, rongybabáját maga mellé ültette, és csodaszép ruhácskát varrt neki. Még főkötőt is varrt hozzá, csipkés szélű fodrosat. Sok dolga volt, egészen elfeledkezett az időről. A nagy munkájában a kocsi zörgése riasztotta föl.
- Jaj Apámék, jaj a kacsák!
Mert a kacsák voltak az elsők, akik a lovaskocsit fogadták, hápogásukkal elárulták, hogy egész nap koplaltak, az itatóvályú kiszáradva.
A kislány a kis fadobozába tette a baba stafírungját, a dobozt meg a babát a kút vödrébe rejtette gyorsan.
Tudta, hogy megszidják, hát szorgoskodni kezdett, kaput nyitott, az istálló ajtaját tárta ki, inni adott a kacsáknak, amikor meghallotta édesapja zsörtölődő hangját - Mi az ördög van ebben a vödörben?
A kislány kétségbeesetten futott édesapjához - A babámé - mondta, és tudta, megverődik.
De édesapja leült mellé a fejőszékre, szemügyre vette az aznapi "gyermeki munkát" és így szólt.
- Hát kis Juliskám aranyat ér a te kezed, nem is paraszti munkát kéne neked végezned, cifra ruhákat kéne varrnod a pesti nagyságoknak. De Pest messzi van, mi meg itt Cseszta pusztán a világ végén lakunk kislányom. No de semmi baj! Itt is elkél egy ilyen ügyes kezű varrólányka - kapta ölébe nagyapám az én ügyes kezű édesanyámat.
Elfelejtkeztek még a szidásról is. Este a pislákoló lámpafény az én édesanyám aprócska keze munkájáról mesélt, apró fodros kis csipkeszélű főkötőkről szép tündérmeséket.


Gilitsch Antalné


          Álomcsalók



Álmodtunk a lángvörös égre!
Ígértük: így lesz mindörökre.
Megcsaltuk az álmot.
Szirmaink is elpirultak
Darabokra földbe hulltak,
Megcsaltuk az álmot.
Csak leskelődöm vissza,
és révedezve járok.
Nem találnak többé rám azok az álmok,
mit ég alatt tettünk,
te, én,
igaznak hittünk.
Megcsaltak az álmok.
Elvarázsolt léptek,
ölelő karok
a múltat járva kutatgatok.
Karom leejtve,
lábam se bírja,
kócosan is szép az emlék,
ha a lelkünk még bírja.
Félek elvesztelek!
Ha mégis rád találok,
Lánccal kötözöm majd le azt az álmot!


Gilitsch Antalné




          Útra készen



Látod?
Vérbe hullt édes ifjúságunk
Tündérkertjében haldoklik a nyár.
Ködbe vesző sárguló fátylával
Játszadozik még egy kis fénysugár.
Életünket bontogatja felettünk az idő
Tépdesett utak porával,
Elmúlt nyarak szédítő, édes
Csókjával,
Már lassú tánccal jár.
Már halkul a zene is.
Szívünk is csendben dobban,
így a végső akkordokban,
még érzem karod
és beléd kucorogva
látom életünk.
Vérbe hullott édes ifjúságunk.
És tündérkertünkben haldoklik a nyár.
Majd a sáros földbe hullva,
Agyonra tapossák.
Mind így járunk.
Sárga fátylunkkal betakarózva,
Lassan nekünk is
útra készen kell állnunk.


Gilitsch Antalné






Valahol Európában



Nagyon szorosan ültünk férjemmel a rendelő folyosóján, volt ugyan szék a váróban, mi mégis másfél széken szorítkoztunk... félelmünkben, mert jó ideje annak, hogy félünk...
Rég beadtuk papírjainkat, és vártunk.
Már lassan fél éve tudjuk, hogy egyszer így is, úgy is mindenkire rákerül a sor, és nem szeretünk "rosszalkodni", bekopogni, hangoskodni, megjegyzést tenni.
Csendben ültünk és figyeltük az embereket.
Szemben a labor, ott még többen várakoztak. A mi korunkbeliek, vagy már le is kerültek bennünket.
Egy nálunk idősebb férfiember igyekezett megtalálni a mellékhelyiség ajtajának a kilincsét. Láthatóan nagyon nehezen, mert egyik kezét nem tudta használni, a másikban, amely nagyon remegett, egy műanyag pohár. Felálltam és segítettem. Kinyitottam az ajtót, ő hálásan megköszönte és eltűnt a sötétben...
Nagy sokára nyílt csak az ajtó, lassan, nagyon lassan, a műanyag poharat szorongatva, végre kijött és vitte nagy nehezen a produktumot... a rossz ablakhoz.
Egy beteg rákiabált, hogy mit képzel? És vigye innen a mocskos poharát, ide a papírokat kell adni. Nem látja a kiírást?
Mély, lélegzetelállítóan nehéz csend ült a folyosóra.
Szegény bűnös lélek még a sor közepéig sem ért, de tudta, hogy ő a vétkes. Lassan, szemlesütve levette a poharat, alázatosan elnézést kért, hogy gondot okozott, vitte volna a másik ablakhoz, de a remegő kezéből kiesett a pohár...
Bekopogtam, hogy szóljanak egy takarítónak, mert véletlen baleset történt.
A takarító hang nélkül feltörölte a folyosót.
Mire a folyosó tiszta lett, a szemem hiába kereste, nem találta a védencemet, elbujdosott... valahova Európába.


2011 májusa


Gilitsch Antalné


          Csak nézzél



Csak takarj be puhán,
Fázom nélküled.
Csak nézzél csendesen,
Még itt csillog a szemed.
Ne szólj, hisz
csöndemben vagy nekem.
Csak fogjad két kezem,
hogy érezzem,
és szoríts, ha mennem kell.
Akkor nem félek,
mert Te
ott leszel velem.


Gilitsch Antalné






Nagy utazás... hazáig



Nagyon messze van még a hazautunk? - Kérdeztem édesanyámtól, és a hátamra erősített kis kendőt igazgattam, mert nehéznek tűnt.
Álmos is és fáradt is voltam. Édesanyámnak mindkét keze tele volt, nagyanyáméktól jöttünk, a szomszéd faluból Meggyesről, ahogy szoktunk rég, gyalogosan, mert buszjárat alig volt akkoriban.
Nagyanyám beteg volt, édesanyám kenyeret sütött, meg minden asszonymunkát, ami elmaradt...
A nagy erdei ösvényen jöttünk, még nem értünk ki a Mária-képhez. Édesanyám egyre gyakrabban nézett hátra, hangjában, mozdulatában félelmet éreztem, csak a ruhájába tudtam kapaszkodni, de nagyon erősen. Édesanyám lehajolt hozzánk és határozottan mondta: - Ha ideér az az ember, - és szemével hátrafelé intett, óvón, féltőn, - akkor ti hangosan kiabáljátok, hogy siess már édesapánk, mert nagyon várunk. Megértettétek?
Miért - kérdeztem, itt van az édesapánk is? Jaj de jó, - egészen megkönnyebbültem, már nem is féltem annyira.
De én miért nem látom édesapánkat? - Kérdeztem kétségbeesetten. Testvérem nyugtatgatott, hogy bement a bokorba, mindjárt jön édesapánk.
Édesanyám! Miért fut az a bácsi, - mert még én is észrevettem, hogy aki utánunk jön, nagyon siet utánunk.
Nem tudom kicsim! - Lett egyre idegesebb édesanyánk, és csak húzott magával, már alig bírtam a lépésekkel tartani.
De miért nem jön édesapánk ki a bokorból?
Mert még nem végzett a dógával, - vigasztalt édesanyám. - Tudod, játsszuk azt, hogy látod és kiabálj neki, játékból, jó?
Olyan kicsi voltam, tán 5 éves lehettem. Messze sem láttam el, de testvérem is félni kezdett, és ebből éreztem, tudtam, nagyon rossz jöhet. Annyira féltem, olyan szorosan kapaszkodtam édesanyám ruhájának ujjába, fájtak az ujjacskáim is.
Várjál Juliska, - kiabált édesanyám után a sietős ember. - Annyira siettek, alig érlek benneteket utol. Édesanyád küldi ezt a kacsát, mert ott felejtettétek, én meg úgyis jöttem ki a birkákhoz.
Pista volt az, nagyanyámék második szomszédja, de én mégis kiabálni kezdtem.
Édesapám gyere gyorsan ki az erdőből, mert már nagyon várunk! A Pista is hozta a kacsát!
Na a Karcsi mégis elétek tudott jönni? - kérdezte Pista. Akkor nem is kell tovább mennem, pedig segítettem volna a nagy kosarat vinni a csapásig... na akkor minden jót nektek, én itt lemegyek a Mária-képnél, Mexikó pusztára.
Fiatalember volt, olyan gyorsan szedte a lábát, köd előtte, köd mögötte... árkon át és bokron át... eltűnt.
Édesanyám! Ügyes voltam?
Jaj kicsikém! Mégse kellett volna apát hívni, hisz csak Juhász Pista volt, tőle nem kell félnünk, most cipelhetjük mi ezt a nagy batyut, no de vacsorára kacsasültet fogunk enni, ha már így megsétáltattuk.
Már kereste szemem édesapánkat,amikor meghallottuk édesapánk Csepel motorjának mennyei hangját!
Előbb végeztünk - mondta nagy örömmel -, így elétek jöttem. Úgy látom jól is tettem, mert egész Meggyest becsomagolta a kismama.
Az Angyalok küldték értünk édesapánkat! Annyira megörültünk mindhárman, sokáig és nagyon szorosan csimpaszkodtunk édesapánk nyakába. Az a kis Csepel motor csoda motor volt ám, elbírt négyünket is, és még a nagy vékát se cipeltük. Én a tankon ültem, én voltam a segédvezető, testvérem édesapánk és édesanyánk között, a vékákat, kendőket felkötözték a motorra.
Még az erdő, mező lakói is megirigyeltek bennünket, - mondta édesapánk.
Kár, hogy hamar hazaértünk Nágocsra, mert a világ végére is elmentem volna drága testvéremmel és drága szüleinkkel.


Gilitsch Antalné


          Krizantémok



Kéz a kézben jár az élet és a halál,
krizantémszagú most a kárhozat.
Hol sárgán libben,
hol bordón vérzik
hol csak ártatlan fehérbe botlik.
Krizantémszagú most az égi és földi élet,
illatukkal egybeszövik
a jelent és múlt időket.
Itt sír az élet,
ott alszik a halál,
és valahol tárt karokkal várnak ránk.
Most kézenfogva jár az élettel a halál,
és krizantémszagú most a kárhozat.
Térdeplő imák a szélben,
halk bocsánatok,
égető könnyek
és a síró krizantémok.


Gilitsch Antalné


      Elidőzöm felettük



Elidőzöm felettük.
Csendben.
Már nem sietek,
léptem lassú és nesztelen.
Köszönök, ahogy illett régen,
ahogy álltak ünneplőben
misére készülődve
a kertkapuban,
ha arra jártam,
minden jót kívántam.
Most itt vannak sorban mind,
egész utca népe odakint
kiket láttam egykoron.
Fiatalon.
Látom fejkendős arcukat,
mintha kép lenne az emlék.
Ahogy lakodalomban táncot roptak,
Szép hangjukon daloltak.
Szép világról álmodoztak.
Elbotorkált a sok évtized.
Kötényébe a sok emlék.
Még a múltban elidőznék,
Még egy kicsit volna jó,
Míg bírja a láb,
és tudja az ész.
Hogy ki volt ő és te hova mész,
mert egyszer...
Elidőznek felettünk is halkan,
csendben.


Gilitsch Antalné




Bebugyolált szeretet



- Jaj, de fájnak ezek a görbe ujjaim! - Sóhajtotta dédikénk, mikor a lábát mosta este a lavórban. Bő alsószoknyájával betakargatta az egész lavórt, amikor leskelődtem, megfricskázta az orromat.
Nagyon szerettük a mi dédikénket.
Elhatároztam, hogy segítek én a görbe ujjain, mindenki csodálkozik majd, olyan egyenesek lesznek dédike ujjai.
Másnap a bodzabokrom ágaiból tördeltem kisujjam vastagságú ágacskákat, megmértem az én lábam ujjánál, hogy milyen hússzúra kellene vágnom. Fittyet hánytam a tilalomra is, hogy nem szabad a nagy kést a házból kivinnünk és még hozzányúlni sem! A konyhába osontam és vittem magammal a nagy kést. Mentem a bodzásomba. Nagy erőlködéssel tudtam csak az ágakat összevagdosni. Kis köténykémbe raktam - kezemben a nagy kés -, amikor édesanyám hangját hallottam a kút felől.
- Mit viszel a köténykédbe kislányom?
Ijedtemben a kés kiesett a kezemből és beleállt a szandálom és a kisujjam közé. Mozdulni se bírtam. Köténykémet szorongattam, benne dédikének a lábujjai alá való bodza ágdarabkák.
Édesanyám csak a nagy kést látta beleesni a lábamba, és akkorát kiáltott, hogy a disznók is bebújtak az állásból a belső ólba.
- A lábad! - Kiáltotta kétségbeesve - A nagy kés!
Ahogy lenéztem, a rémülettől elengedtem a kis kötényemet és belőle a földre estek dédikémnek az ujjtámaszai.
- Csak segíteni szerettem volna dédikének a görbe ujjait kiegyenesíteni, meggyógyítani - dadogtam.
- Ezekkel a kis darab semmit érő ágakkal akartad te meggyógyítani? - Kiabálta édesanyám kétségbeesetten. Már húzta is le a szandálomat és nyomkodta a lábamat...
- Jaj Istenem! - Hallottam a nyugodtabb hangját - csak egy kicsit megszúródott a bőröd. Drága Jó Szűzanyám, köszönjük, hogy vigyáztál a gyerekemre!
A kiabálásra felébredt dédikénk is a délutáni szunyókálásból.
- Mi történt? - Kérdezte ijedten.
- Kivitte a nagy kést, azzal vágott ágakat a maga lábujjainak. Még szerencse, hogy nagyobb baj nem történt!
- Mit akartál Kincsem - kapott ölébe dédike.
- Drága dédikém! Annyira sajnállak, hogy görbék az ujjaid, ezekkel az ágacskákkal kitámasztottam volna neked, hogy görbüljenek vissza. Hogy ne fájjon, ha a cipődet fel kell húznod... szeretlek dédikém!
Dédikém összeszedegette a bodza ágakat, és testvéremmel az esti mosdás után bebugyolálgattuk a görbe lábujjait a bodza ágakkal. Biztosan használtak az ágak, mert reggel dédikénk még táncra is perdült velünk a kis konyhánkban. Azt is elárulta, hogy nincsen senkinek a világon két ilyen ügyes kis dédunokája, mint neki.
Hát, nagyon jól estek a szavai, a gyógyításért jutalmul a legfinomabb lisztes tercet készítette el dédiként, baracklekvárral.


Gilitsch Antalné




Bölcsőtől tartó örök barátság



Mi aztán egymásnak születtünk! Akarom mondani ő született nekem, mert én előbb láttam meg a napvilágot, három hónappal.
A mi sorsunk, életünk összekötöződött, ahogy összekötöztük a mezei virágokat, csodaszéppé varázsoltuk magunk körül a gyermeki világot. Marika barátnőm nagyon bátor volt, én pedig nagyon gyáva, talán ezért is születtünk mi barátnak egymásnak.
Óvodába is együtt jártunk, és mint a jó barátok egymás reggelijét ettük meg, mert az sokkal finomabb volt annál, amit itthon csomagoltak.
Kicsik voltunk, én talán egy picurkát gömbölyűbb, Marikám meg erős és bátor. Nagyon nem szerettem az óvodában aludni. Szúrta a pokróc az arcomat, viszketett a bőröm és csak vakaróztam. Ibolya óvó néni simogatott, de aztán jött a dadus és azt mondta, mit szólnak az édesanyák, ha nem pihenitek ki magatokat?
Nem mertem mocorogni sem, de igencsak ki kellett kéredzkednem. Marikának suttogtam el a nagy gondomat. Ő rögtön jelentkezett és mondta az óvó néninek, hogy úgy gondolja, nekem ki kellene mennem. És nyomatékul hozzátette, mert különben bepisil, mint tegnap!
Jaj azt ne! Ijedt meg az óvó néni és mindkettőnket kiengedett. Bárcsak maradtunk volna benn, mert ahogy kimentünk az udvarra, nagy sötét felhő szállt a falunkra, és pontosan az óvodánk udvarán telepedett le. Jóformán alig végeztünk a dolgunkkal, már dörgött és villámlott.
A dadus szaladt elénk és a szvetterébe csomagolva vitt bennünket be a szobába. Nagyon megijedtem, mert nagyon féltem. A dörgésre sokan felébredtek és sírtak. Talán én sírtam a legjobban.
Egy nagy dörgés után felpattantam az én kiságyamból és odabújtam Marikához. Ő betakargatott, nyugtatóan simogatta a hátamat és elkezdte énekelni azt a Jézuskás éneket, amit édesanyjával együtt énekeltek, ha félt Marika.
Jézuska, Jézuska, figyelj most reánk, kis szívünk, hű szívünk szeret igazán, szívemet, lelkemet neked adom!
Te is szeress engemet nagyon, nagyon!
Ahogy énekelt, mi is énekeltünk vele, elfelejtkeztünk a nagy dörgésről, villámlásról. Csak arra emlékszem, hogy édesanyám keltegetett. Bőrig áztak kinn a mezőn, zetorral hozták őket haza a Gerézdi tetőről, ahol kapáltak. Ibolya néni elmesélte a riadalmunkat, de Marikát külön is megdicsérte, amiért megvigasztalta a sok apró talpú kisgyermeket. Azt is mondta, hogy Marikából nagyon jó édesanya lesz. Hát bizony, igaza lett Ibolya néninek! Nagyon jó édesanyja lett három gyönyörű gyermekének.
Hazafelé már mezítlábasan, kis szoknyáinkat betűrve, nyakunkba kötött szandállal kerestük az utcán a legmélyebb, legnagyobb sárt és vizet. Szaladgáltunk a nagy cuppogós sárban, feledtük a nagy ijedséget.
Aztán az idő múlásával ezek az apró kis emlékek visszalopódzkodnak. Gyöngyszemekké válnak, őrzik a legértékesebbet, az őszinte gyermeki barátságot. Köszönöm neked Marikám!


Gilitsch Antalné


      Elidőzöm felettük



Tűnődve kutatom a letűnt idők
kopott karácsonyát.
A kicsi fényt, mi lobbant akkor este
Lelkem sosem feledte.
Tiszta ruhában álltunk,
egymás kezét fogva,
Egyszerre imádkozva.
Megkopott lámpásunk pislákolt.
Úgy fáj ez a kép,
szívem hordozza
azt a nyugalmat,
azt a békét.
A szalma angyalokat,
Az elnyűtt apróka csizmájukat,
A vasalt függönyünk szagát,
a pecsenye illatát.
Apánk messzire, Erdély
felé néző, síró arcát.
Azokat a könnyeket,
Nem feledem.
Tűnődve csukom be
a letűnt idők kapuját.
Fényes a karácsony,
nem is kell a lámpa!
Csak az a sok régi emlék
Itt legbelül,
Úgy ne fájna!


Gilitsch Antalné




Az óra



Az a gombszemű kicsi első áldozó legényke, már alig várta a karácsonyt. Édesapja ígéretet tett, ha karácsonyra megtanulja az órák járását, megkapja az első karóráját. Minden nap elment az utcában dolgozó óráshoz, és figyelte annak minden mozdulatát. Már az is nagy örömére szolgált, ha a kis csipesszel levehette az órák hátlapját. Az órásmester beszélt az órákkal. Azok meg meséltek neki a vidám és a szomorú életekről. Mire megjött a hideg, a kisfiú már ismerte az óra járását. Ahogy ment a bicikli váza alatt az édesapja kerékpárjával Újlakra a tejért, már gyermeki szemével látta karján az órát. Mert amit az édesapja megígért, azt mindig be is tartotta.
Egyik nap, késő este, meghallotta szülei beszélgetését, hogy holnap mennek és megveszik az órát és a hajasbabát. Attól a reggeltől fogva csak vánszorogtak a napok. Kicsi húga minden szekrényt átkutatott az ajándékokat keresve... de minden nap eredménytelenül, mert nem találták sem a babát, sem a karórát. Az édesanyjuk látta a nagy kutakodás nyomait, és azt mondta, amiért ilyen kíváncsiak, nem is lesz majd ajándék! Aztán elérkezett a szenteste. Mindenki tette a maga dolgát. Édesanyja egész délután sütött-főzött. A kicsi húga minden lakáshoz bekopogott, és megkérdezte, hogy látta e valaki a Jézuskát... Mire hazaért, mindkét keze telis-tele volt finom kaláccsal. A kisfiú az apjával szorgoskodott az udvaron. Levágták a kis fenyő alsó ágait, és beillesztették a tartójába. Amíg aludt a testvére, ők nagy gonddal díszítették fel, aranyos festékbe mártott dióval és angyalszállal a fenyőfát. Nagy csend ült a Kanizsa utcára, a házi néni házából csengőszót hallottak, majd szinte egyszerre kezdett énekelni valamennyi ház lakója. Minden lakásban gyertya lobbant és énekszó zengett örömmel, megjött a Jézuska. Nagyon szép volt és csodás, fogták egymás kezét, és énekelték, hogy Mennyből az angyal.
Majd apa meggyújtotta a kis csipeszeken lévő gyertyákat, és halkan csengetett a kis bárányos csengővel. Hát akkor nézzük csak ki volt jó? Ki is kap ma ajándékot? A kishúga pillanatok alatt rátalált a kis barna csomagolópapírba csomagolt hajas babára. A kisfiú óvatosan keresgélt a fa alatt, többször is körbement, de már csak kettő csomagot látott. Megismerte a saját írását. Ő írta rá gyöngybetűkkel, hogy anya, és apa, mert ő készítette a szüleinek az ajándékot. A szülők egymásra néztek és egymástól várták a választ. Hova tetted? Kérdezte az édesanya az édesapától. Én? Hát te tetted el anya! Mindig te teszed el. Kimentek a konyhába, és bár még soha nem hallották őket hangoskodni, most sírást is hallottak. Sírt anya is és apa is, pedig apát csak akkor látta sírni, amikor a nagy messziből hazakerült sárosan és sebesülten. Sírva mondták el a fiuknak, hogy nem találják az órát. Vagy én, vagy anya elraktuk, olyan jó helyre fiacskám, hogy ne tudjon rátalálni senki se! No de fiam! Az első boltnyitáskor veszek neked egy órát és már ott a kezedre csatoljuk, és örökké ott is tarthatod!
Teltek, múltak az évtizedek, de az órát nem találták meg.
Az utcában a házakat bontásra ítélték, azt a házat is, ahol ők laktak. Új lakásba költöztek az öreg szülők. Szép karácsonyunk lesz, mondogatták az új lakásban, ahol fiuk segédkezett a költözésben. Ahogy a ruhákat akasztotta be anya a szekrénybe, az apa régi kabátzsebéből egy piros kis dobozka hullt ki a parkettára. Mindhármuknak elállt a lélegzete. A kis piros dobozra aranybetűkkel rá volt írva. Antikámnak! 1949 Karácsonya!
Az a gombszemű kis legény az én drága jó férjem volt...


Gilitsch Antalné


            Apró szálú



Apró szálú életem,
mit összegyűjtve,
rőzseként összekötve,
hátamon hordozom.

Ha fáj nagyon, és nem bírom,
csak a földre ledobom,
ott hagyom.

Otthagyni meg nem tudom,
magammal így vonszolom.
Akkor is, ha fáj nagyon.


Gilitsch Antalné


            Fagyos lelkek



Fagyosan lógnak a mosott ruhák.
Lelkünket is tisztára kéne mosni,
és melléjük kiakasztani.
Vagy szép papírba becsomagolni
hogy az angyal szeme ne is lássa.
Mit mindenki más tudni vél.
A hamis képeket,
a hamis szemeket,
a hamis szavakat
a bűnös tetteket.
Még lehet,
hogy véres marokkal kapaszkodunk
a csapzott angyalokba!
Még meglehet,
hogy már nincs idő a holnapokra.
Fagyosan lógnak az agyongyötört lelkek.
Hiába is mossuk!
Nem lesznek többé
hófehérek.


Gilitsch Antalné




Jézuskánk bakancsa



Még az öreg sámli sem nyekergett a megszokott, keserves hangján, Szent este. Szótlanul tűrte, hogy dédikénk ölében a két lánykával kuporogva, nyakát szorosan átkarolva szuszogtunk.
Nem a félelemtől, a jó érzéstől vert nagyon a szívünk, hallotta fülem, hogy kalapál a testvérem szíve is.
Itt van! - Súgta dédikénk, hallom a hangját. Látom a gyertyafényeket az udvaron. Még szorosabban bújtunk a karjaiba.
Aztán megszólalt a csengő, és a szánkó zörgését is meghallottuk.
Két kis leányka vár itt engem, segítenétek nekem? - Hallottuk a hangját.
Testvérem tétován felállt, én maradtam dédike biztonságos ölében. Édesapánk nyitotta a konyhaajtót és már megpillantottam a Jézuskát - fehér lepedő volt a vállán, kezében tartotta a feldíszített kis fenyőfát.
Letette az asztalra, szusszant egyet és így szólt: - Na és imádkozni tudtok-e velem?
Kedves és valahogyan olyan ismerős is volt a hangja... Imára kulcsoltuk a kezünket és mindenki hangosan imádkozott... Majd énekeltük valamennyien, hogy Mennyből az angyal.
Két ajándékot hoztam nektek lányok. Az egyik egy baba a másik egy kis baba-bölcső. Jó testvérek vagytok, ugye? - Ahogy indultam a Jézuskához, megbotlottam és megláttam a bakancsát.
De hiszen a Jézuska a Sanyi bácsi bakancsában van - kiáltottam fel! Hát persze! - Kapott ölbe édesanyám! - Tudod itt esett a hó, neki meg csak saruja van, így neki adta Sanyi bácsi a bakancsát, amíg az emberek között jár, ne fázzon a lába.
Újra csengő csendült, énekeltük, hogy Pásztorok, pásztorok és énekszóval, gyertyákkal mutattuk a Janikáék házához vezető utat, nehogy eltévedjen Jézuska. A kapuból még láttam, hogy Sanyi bácsi a kabátját is ráadta szegény Jézuskára, mert neki biztosan nem volt...
Este az ágyunkban a dunna alatt sugdolóztunk, hogy Sanyi bácsi nagyon rendes ember, amiért segített a Jézuskán.
Csak nehogy elfelejtse visszaadnia a bakancsát Sanyi bácsinak... - suttogtam.
Nem felejtette el, mert másnap reggel, hólapátoláskor a kabátja is és a bakancsa is rajta volt.


Gilitsch Antalné


            Botladozom



Kevesen járnak az utcán,
Meg-megcsúszik lábam.
Botladozom.
Csúszkál valaki még a hátamon
Az Idő!
hordom,viszem magammal.
és sóhajtozom.
Nehéz a teher,
Magamat siratgatom.
Hogy másnak nem így fáj,
Hogy más egyenesen jár,
nem gyötri kór és kín,
Hogy az ember mit ki nem bír!
Lassan ballagunk csendes otthonunkba
Kegyelemért imádkozva.


Gilitsch Antalné




A fekete köpenyes lovacska



A hír, hogy dédapánk haldoklik, nem érte váratlanul a családot. Már egész nyáron csak feküdt. Az első háborúban megsérült lába csoda, hogy ennyit is bírt. Mondta a doktor, akit lovas kocsival hoztak Karádról, a fekete lábát megnézni - János bácsinak hívjanak papot, mielőtt indulnia kellene! - Dédanyánk sírt, de aztán jött a pap és a sok néni mind a fekete kendőben és imádkoztak. Néha el-elaludtam, de a jajgatásra felébredtek még az istállóban az állatok is. Mikor reggel kinyitottam a szememet, már csend volt. Testvérem az ablaknál állt, és kifelé nézelődött. Hálóingben lopakodtam melléje, de nem engedte, hogy mezítlábasan mászkáljak. Meghalt a dédi papánk azt hiszem, mondta nagyon okosan és mellém bújt a nagy dunyhás ágyba. Tejes kanna zörgését hallottuk, és a kis konyhában a nagyanyánk sírását. Huszár ángyinak mesélte, hogy hajnalban elment az édesapja.
De hol van? De hova ment el a dédpapánk, kérdeztem a testvéremet. Azt én sem tudom, mondta. El sem tudtam képzelni, mi is történt azzal a kacskaringós bajuszos, mindig mosolygó dédi papánkkal. Aki olyan szépeket tudott mesélni a nagy hegyekről, ahol is nyáron ezer ágra süti a nap a hegyek lankáit, fürödni lehet a folyókban, de fenn a hegy orma hótól csillogón a Magasságos Egekbe ér, nem látta még ember fia a hegy tetejét.
Te sem, dédike? Kérdeztem tőle, csak kacsintott azzal a drága barna szemével, jól megszívta a pipáját és messze nézett. - Látom majd kis unokám, amikor a fekete köpenyes lovacskának én leszek az egyedüli utasa, velem indul a nagy hegytetőre, az örök pihenőhelyemre.
Már elharangozták a delet is, de rajtam kívül senki sem volt éhes, és nem is mertem csak egyszer mondani. De hiába, senki sem törődött velem. Testvérem vigasztalgatott, amikor már nagyon hiányzott az édesanyánk. Jönnek hamarosan, Kötcsére mentek anyakönyveztetni a halottunkat, mondta nagyanyánk. Amikor meghallottuk a lovas kocsi zörgését, alig kaptunk levegőt az örömtől. Sírva kapaszkodtunk szüleink nyakába, és csak nehezen engedtünk a szorításból. Még sohasem vert értük ilyen gyorsan a kis szívünk.
Két nap múlva egy fekete köpenyes kis lovacska vitte dédapánk koporsóját fel a dombtetőre. Mi lassan mentünk utána. Kísérte őt, ahogy illik, az egész falu népe.
Úgy szorítottuk édesanyánk kezét és megígértettük, hogy ők soha nem lehetnek a fekete köpenyes lovacska utasai.


Gilitsch Antalné


            Csendbe zárt



Csendbe zárt a bánat.
A szomorúság
A félelmek apró kínjai.
Nem szól szívem,
hallgat a szám,
félek a valót kimondani.
Rettegve rebben szemem
Mit kapok,
ha pilláimmal bontogatom a holnapot.
Rég meghaltak az álmok,
a vágyak
Az el nem érteket is csak vonszolom
Szalmalángú életem,
Csak egy sóhaj,
egy aprócska kis villanás
tört életem kínjai
aprókra hullt darabjai.
Nem szól szívem,
hallgat a szám,
félek a valót kimondani.


Gilitsch Antalné


            Haza jövök



Bár nem látom a jegenyesor sorát,
nem látom az utak melletti erdőt,
felhők szálltak alá az útra,
Megpihenni.
Lassan lélegzem,
szorít a mellkasom,
de haza jövök.
Botladozva, kétrét görnyedve,
nadrágom szorosan magamra kötve.
Lámpások imbolyognak,
érzem az ismerős kanyargós utak édes ívét.
Látom a tetőről templomunk két tornyát,
Tudom!
Haza jövök.
Utcánkon áll és vár anyám.
Mindketten görnyedten ölelkezünk,
újra együtt dobban szívünk, érünk.
Sokáig fogva tart ez az érzés,
nem tudunk engedni a szorításból.
Haza jöttem Anyám!
Ismerő illatok,
ismerős színek,
simogató lágy fuvallat
Haza jöttem.
Lassan hull a nadrágkötő zsinór,
Hajolnék, de még nem tudok,
Mindkét oldalamon nyílnak a sebek.
De itthon vagyok,
és itthon nem baj, ha fáj nagyon!


Gilitsch Antalné
2012, december 18.


            Álom



Nem moccanok!
Míg itt ül szememen az álom,
érzem tested melegét,
fülemben szuszogásod.
Nem mozdulok!
Talán kijátszhatjuk a csalfa álmot,
és maradhatsz még, ha
szorosan elbújsz a szempillámon.


Gilitsch Antalné




Mindenki Pali bácsija



Én nagyon szerettem, ha vendégek jöttek hozzánk. Édesanyámék nem nagyon örültek, de én bizony ugra-bugráltam örömömben. A kis Csahos hangosan jelezte, hogy nyílik a kertkapu. Dédike ment a kapuhoz, én csak a szoknyája mögül leskelődtem.
- Te vagy, Pali? Nagyon vártak már az asszonyok, tegnapra ígérted, hogy ideérsz.
Nem tessékelte be a kis konyhába Pali bácsit, akin a jó idő ellenére is vastag, nagy katonai télikabát volt, fején meleg katonai sapka. A hátán a fejszére akasztott batyuját hordozta.
- Az istálló mellett csináltunk neked helyet, ha kell valami, szóljál - mondta dédike. Jól ismerték egymást, hisz régen egy faluban laktak.
- Lepakolhatod a szerszámaidat, oda az asztalra, az istálló mellé a fészer alá - mondta dédike -, ha netán esik, ott nem ázol, meg dolgozni is tudsz ott.
Pali bácsi megköszönte, és nekiállt lepakolni. Én csak messziről figyeltem.
- De megnőttél, te kis copfos! Olyan vagy, mint édesanyád volt, csak neki aranyszőke volt a haja.
A beszélgetésre előjött édesanyám is, ő is megkorholta Pali bácsit, amiért egy napot késett, de a hangján éreztem, nem igazából haragudott rá.
- Evett ma? Dédi majd hoz egy kis levest, ha elrendezte a dolgait, egyen. Anyámék nem üzentek? - kérdezte Pali bácsit.
- Jönnek a jövő héten, azt üzeni Márton bácsi.
Mindenki tette a dolgát. Én is a leskelődést, hisz ilyet nem mindennap lát az ember lánya! Hogy, hogy nem az utca gyerekei mind ott termettek a mi udvarunkba, és néztük Pali bácsit. Én nagyon büszke voltam a vendégünkre, hiszen nem mindenkinél dolgozott a cigány Pali bácsi!
Nagy komótosan leterítette a nagykabátját, aztán a batyujából egy nagy bőrdarabból előszedte az érdekes faragó késeit. Volt köztük kicsike, kampós végű, volt kanál alakú... Csak ámultunk és bámultunk a sok érdekesség láttán.
Hát, amikor előkerültek a fakanalak, a kis fakeretes tükrös szívek, a kisebb-nagyobb fateknők, falovacskák... szólni sem tudtunk.
Egyre közelebb merészkedtünk és néztük a kezét. Édesanyám jött és mondta, ki, mit kér az istálló falához állított faanyagból. Hogy, hogy nem, benépesedett az udvarunk. A szél e vagy mi, még a candába a falu alsó végére is elvitte a hírt , itt van Pali bácsi és dolgozik. Faragott gyermekágyat, babaszéket, készített falovacskákat, megjavította az asztal lábait, a székek támaszait, kapanyelet faragott, nem használt szeget, faszeggel szegecselte a kicsi kis ládikókat.
Nekem nagyon tetszett egy kis faládikó, tulipánok voltak csodaszépen ráfaragva. Csak néztem, le nem vettem a szemem róla.
- Tetszik te kis copfos?
- Nagyon! - Sóhajtottam, de édesanyám azt mondta, nem veszünk haszontalanságokat. Nekünk arra nem telik. Pár napig aludt az istállóban és dolgozott. Mielőtt nekiállt volna egy teknő faragásának, megsimogatta a két kezével a fát, megszagolta, emelgette, és beszélt hozzá. Munka közben csodaszép dalokat fütyörészett, mikor megpihent, szájharmonikán muzsikált nekünk. Tisztelettudó, rendes cigány ember volt. Minden faluban ismerték és szerették.
Amikor végzett, összeszedte a kis batyuját, betekerte azokat az érdekes faragó késeket, felvette az öreg téli nagykabátját, sapkáját a fejére húzta, hátára, fejszéjére akasztotta a batyuját, és ment tovább, ahol már vártak rá.
Eltelt az a nyár is. Már sárgult az erdő, amikor dédikém egy nap örömmel mutatott egy szalonnaszagú csomagolópapírba csomagolt ajándékot nekünk. Pali bácsi járt errefelé, indult már hazafelé - és nektek küldi lánykáim ezt az ajándékot.
A legszebb tulipánokkal faragott kis ládikát rejtette a szalonnaszagú csomagolópapír.
Amikor a főiskolára jártam, édesanyám szomorú szívvel írta, hogy Pali bácsi azon a hideg télen már nem ért haza az otthonába. Már az égieknek faragja a legszebb ládikákat és fakanalakat.


Gilitsch Antalné




      Örömre, bánatra



Virágszála voltam anyámnak, apámnak,
Arany szállal kötött apám, anyámnak.
Dalolt anyám virágzó szép fényekről,
mesebeli tündérekről.
Voltam nyiladozó basavirág,
szirmaim a Naphoz szálltak.
Csillagok közt barangoltam,
égi szekéren udvaroltam.
Egyszer csak megérkeztem.
ide értem és már itt maradok,
mert én anyámé és apámé vagyok.
Kaptak engem a jó Istentől,
örömre, bánatra.
Adtak engem hitre és alázatra, mert
Így nevelt anyám és apám,
Örömre és bánatra.
Gyermeki alázatra.


Gilitsch Antalné




Pünkösd havának első napja



Olyan lesz ez a dátum az életemben, mint a születésem napja. Ahogy beléptem falunk faluházának termébe, elvarázsolt a tündérszép látvány. A teremben csodálatos színekben pompázó vadvirágok, és a múltam egy része. Képek a falon, asztalon, és olvashattam verseimet kinyomtatva a képek mellett.
Hogy senki se feledje, honnan is jött, így én se, a vadvirágok között őrzött apánk drága szeme, a székelyruhám, szépen felakasztva, emlékeket felidézve.
Áldja meg a jó Isten azoknak a kezét, szívét, lelkét, akik ezt a varázslatos hangulatot megteremtették.
Ott ülhettem az emlékeim között az óvodai öreg kis asztalnál, az apró régi kis székek mi mindenről mondának szép meséket?
Mire felocsúdtam, már érkeztetek drága barátaim, kedves ismerőseim, közelről, és nagyon távolról. Pillanatok alatt ültek minden széken, én csak a szívem verését, kalimpálását hallgattam, és alig mertem megmozdulni. Attól féltem nem találja lábam a lépéseket.
A sok kedves arc megnyugtatott, testvérem bátorító tekintete: ne félj, itt vagyunk veled!
Már az első dal hallatára könnyes lett a szemem - melyet Zorán énekelt - az Ünnepről. A könnyek ott ültek mindvégig, hisz a kedves barátaink, ismerőseink, kedves falum béliek, volt drága óvodásom olvasott fel a könyvemből verseket és novellákat.
Messziről jöttek a hangok, és megültek megpihenni a szívemben.
Teltek a percek, az órák és csak ott ültem és közre fogott minden kedves ismerősöm.
Ajándékot kaptam megint tőletek, a szeretet és a barátság ajándékát!
Áldjon meg benneteket a jó Isten!


Gilitsch Antalné




          Neked hozok



Hozzak neked csillagokat
ékes fénnyel ragyogókat,
álmodban is suttogókat,
fényükkel simogatókat?
Hozzam neked el a Napot?
Minden sugarával ragyogót?
Fénybe öltöztette a nagyvilágot,
szíveket, lelkeket cirógatott.
Hozok neked harmatcseppet!
Harmatcseppes szeretetet,
ráteszem a szempilládra,
hogy a világ megcsodálja!
A Holdat is elhozom,
majd a zsebembe rakom.
Szobád falára felakasztom,
ragyogjon a Nap a Holddal
és a fénylő csillagokkal
Égi zenét játszanak.
Neked hozom!
S ha nem bírom,
majd a Göncöl-szekéren hozom.


Gilitsch Antalné




          Kifestem az életemet



Nézem életem, kopottas,
elnyűtt,
fénytelen.,
színtelen.
A hosszú utamon ért kár elég,
még a színeim is elkoptak szerteszét.
Hiába keresném,
a hosszú út porában,
nem lelném.
Bágyatag leskelődik két kifakult szembogár,
mint a Földre eltévedt sápadt kis holdsugár.
Így hát kifestem a mára megőszült,
megfakult életem.
Hajam és szemem bogarát dióbarnára,
vidám zöldre a reggeleket,
aranyló sárgára a nappalokat,
Selymes kékre az estéket.
Az éjszakákat halvány,
puha bársonyfeketére,
álmodjon az Éjjel csodásat belőle,
a színes életünkről
a rég virult emlékekről
álomittas szerelemről.
Mégsem teszem!
Az én életem!
Ha megfakult is szeretem!


Gilitsch Antalné




          Mozdulatlan



Nem mozdulok.
Csendedbe zártál.
Mozdulatlan csodás mámor,
zárta kulcsra szempillámon
a csendet.
Benne Te és én,
elaléltan,
selymesen és elbódultan.
Nem mozdulok.
Csendembe zártalak,
mozdulatlan csodás mámor!
Mindörökké így maradunk
Csendmámoros álmainkban
a szempillánkon.


Gilitsch Antalné




          Keresztem



Úgy repült velem az álom,
Sok évtizedet láttam magam körül
benne a nagy boldogságunk,
és sírás és fájdalom.
Tovaröppent.
Szél fújta vizeken.
Megtépázva a dombra ült és vár.
Nincs miről álmokat látni már!
Gyáva ki még mindig remél,
a múlt öröméről regél,
mikor ott ül a sok sebes lélek
gúnyosan mondanak fájó meséket.
a bűneinkről beszélnek.
Rémült szemekkel néztem.
Lelkem megremegett.
Ha majd mennem kell,
fájdalomtól agyongyötörve
viszem a keresztem!


Gilitsch Antalné




          Hiszed-e?



Hiszed-e még a régi csodát?
Az illatos szép éjszakát,
a Holdfénytánc csodát együtt nézni,
Tündérvilágiban csodát várni.
Hiszed-e még?
Hogy remegő szívünkben
ifjúságunk szép madara fészkelt,
egy ártatlanul szép szerelemben.
Tudod-e már?
Lassan búcsút mond az időnk.
Repül velünk is a Tündérvilág
Foszladozik lábunk alatti út,
És nem érjük utol már a régi csodát.
Látod?
Ha az út porában,
felrémlik egy-egy kísértő álom,
Könnyes szemmel nézem,
fájón.
Szép volt ez a tündérálom!


Gilitsch Antalné




          Vérpiros álom



Vérpiros emlékek,
vérpiros álom.
Térdeplő szerelmek,
kopott csipke ágyon.
Lángfényes szenvedély
tüzében égni,
s majd egykor érte bocsánatot kérni
és megbocsátást nyerni.
Sáros, kopott fátyladdal leterített ágyban,
Moly-ette múltadban járni
A holt időbe visszanézni
Emlékekbe botladozni,
Sebeket újra tépni.
hiába tudjuk,
nem érdemes!
Mégis lopva
visszanézünk,
mégis lopva visszatérünk.
letűnt idők útját járni,
emlékekbe botladozni, majd a
holt idők szakadt fátylával
a vérpiros álmot letakarni.


Gilitsch Antalné




          Úgy szeretnék



Úgy szeretnék hazamenni,
a kapuból bekiáltani,
a te hangod meghallani!
Anyám!
Úgy szeretnélek megölelni,
két karodban megnyugodni,
a sezlonon üldögélni.
Anyám!
Úgy szeretném elmondani,
Bánatomat, gondomat,
Úgy szeretném hallani,
megnyugtató szavadat.
Úgy szeretnék hazamenni,
a kapuból bekiáltani,
drága hangod meghallani,
Jó Anyám!


Gilitsch Antalné




          Rám talált az Isten



Kínok ágyán, gyötrődve
mozdulatlanul a semmit nézve
Kiáltom neved ó Uram!
Kétségbeesett kiáltás, csak én hallom,
hangom akadozik,
csövek nem engedik.
Segíts ó Uram!
Halk suttogás,
Elnémult tekintetek,
halk szavú emberek.
Hol vagyok Istenem?
Orvosi ítélet, mit távolról hall fülem
Mi megtettük, mit ember tehet
Most kell a jó Isteni kegyelet!
Emelném karomat, nyitnám a szám,
Szemem fényt se lát,
Leragasztva!
Hol vagyok Istenem?
Suttogó beszéd halk szavak,
rémület és szenvedés.
Egyszer csak megfogtad kezemet ó Uram!
Hallottam hangodat,
Éreztem, ha mennem kell, te fogod majd kezem.
Megtaláltál Ó én Istenem!
Pedig már azt hittem elvesztem!
Hangosabbak a hangok,
már a szemem is lát.
Fehér köpenyes alakok és az emberi ítélet,
Életben marad asszonyom az Úr megsegítette!
Ébredjen kérem, nyissa ki szemét.
Emberi ítélet, de én jól tudom,
Hogy Istenem Te voltál ott velem
Te tartottál karjaidban, fogtad a kezem.
Köszönöm Istenen!

Nágocs, 2012 decembere


Gilitsch Antalné




          Néma sírok



Némán lezárt sírokban
mennyi bánat,
szenvedés, kín,
mennyi boldog perc
mennyi boldogtalan élet.
Kik még szerethetnének.
Mennyi át nem élt álom hű őrzői.
Kísérői a földi létnek,
az égi lelkeknek.
Koporsóba lezárva.
Némán a titkok titkát vigyázva.
Mennyi évezred kínja,
harca és bánata,
hazugsága.
Mind ott lenn.
A lezárt sírokban.
Némán.
Koporsókba zárva
A titkok titkára várva.


Gilitsch Antalné




          Maradni volna jó



Maradni volna jó,
ebben az édes álmodó csöndben.
Maradni volna jó,
ebben a fátyolosan csodás éjben.
Maradjunk hát!
és ne is szóljunk.
Maradjunk hát összekuporogva,
álmok között kóborolva.
Ne menj még,
te ócska rongyos álom!
Elátkozott lelkeknek,
beteg szíveknek nem hallod sóhaját?
Maradni volna jó!
az édes álmokat adó,
csöndben.
Meghalni volna jó,
ha pillánk könnyektől felrebben.


Gilitsch Antalné




          Erdei álom



Nyújtózkodik ködpaplan alatt az éjjel.
Ezüstös csillogó orcával
pillogón álmos szemekkel
körülnéz.
Lágyan emeli álmokkal teli kis fejét,
maradna még.
Hallgatná a szép földi zenét,
itt piheg az éjszaka muzsikusa.
Pihenőre tér a hegedű,
elhalkul zenéje.
Vonóját feje alá teszi.
Az éj harmatos csókjából font lepellel takarja,
csillagos poros csókjaival altatgatja,
éji fényből font ezüstágyon
az erdő, mező muzsikusát
édes álomba ringatja.


Gilitsch Antalné




          Elmondjam-e?



Elmondjam-e,
hogy itt hagytál egy
boldog szálat,
beletűzve sajgó szívembe
S hallod?
Újra egybe dobban!
Elmondjam-e, hogy
repked bennem a boldogságunk milliónyi perce,
ipi-apacsot játszik a szerelem.
Elmondjam-e,
hogy összehorgolt a nyár az Ősszel
az Ősz a Téllel,
s ha jön a Tavasz az örök Hírdető,
viheti fel a csendes dombtetőre
ott az örök nyughelyen
rátalálunk az egymást keresőre
Mindörökre!


Gilitsch Antalné